A morva tájak és kastélyok elképesztő gazdagsága
Csehország - 10. nap
A mai nap Dél-Morvaország történelmi városainak és vadregényes tájainak a tökéletes egyvelegét tartogatja. Első helyszínünk egy igazán különleges település Telč-től 35 kilométerre keletre.
Třebíč
A város három jól elkülöníthető részre oszlik. A Jihlava-folyó bal partjának dombjain a Szent Prokop-bazilika várral egybeépült együttesét és a Zsidónegyedet találjuk, a másik parton pedig az Óvárost.
A Zsidónegyed felett a bazilika trónol
A folyópartról ódon kapualjakon keresztül juthatunk fel az erődített magaslatra.
Először nem értjük, hogy a gyönyörű bazilika miért a fenekét mutatja a város felé, és egyébként is, miért nem a főtéren áll? Azután megtudjuk, hogy a templom az 1101-ben alapított bencés apátság részeként épült, az akkori szokások szerint a városon kívül, az egyházi birtokok közepén, fizikailag is elkülönülve a profán világtól. Csak itt a város olyan zavarba ejtően közel van, hogy már a középkor folyamán városi templommá avanzsált.
Hátulról kerülve fedezzük fel a román-gótikus stíluskeveredés teljesen random, és emiatt elképesztően izgalmas mivoltát. És erre tesz még rá egy lapáttal a tornyok sehová sem sorolható kinézete. De ennek is megtudjuk a magyarázatát.
1468-ban, a huszita háborúk folyományaként az egyház feladta az apátság működtetését, és a teljes épületegyüttes világi kézbe ment át. A kolostort várkastéllyá alakították, a templom harcok során megcsonkult tornyai pedig egyszerű védelmi funkciót kaptak. Mai ablakait és sisakjait végül akkor nyerte el, amikor a 17. században a város plébániatemplomaként kelt új életre.
A sok viszontagság ellenére a belső teret ma is az eredeti, román-gótikus vegyességében élvezhetjük. Teljesen hanyatt esünk a csarnokszegmensek határán kialakított felső válaszfalak és álablakok láttán. Sehol nem láttunk még hasonlót.
A Waldstein-kastélyban található múzeum négy állandó kiállítást kínál:
- az élettelen természet világa
- a portálok és kapuk világa
- a Waldstein család Třebíčben
- emberek, helyek sorsok
A várfronti épületben található Információs Központ rendszeres vezetett túrákat szervez a bazilikába, ahol az Időutazások című interaktív kiállítás is megtekinthető. A vár régi lepárlójában jelenleg a Podklášterní pivovar kézműves sörfőzde és egy Jaguar sportkocsi-kiállítás rendezkedett be. A várárok kellemes sétát kínál, és a Třebíč központjára nyíló kilátást nyújtó gyógynövénykert is megér egy látogatást. Közben véletlenül bukkanunk rá a kőtárra, amely az 1700-as években épült jégveremben kapott helyet.
Terveinkben szerepel a régi zsidótemető meglátogatása, de előzetesen nem néztünk utána, hogy pontosan merre is találjuk. Csak megleljük a zsidónegyedben, gondoltuk. Ám ez nem ennyire egyszerű. Ugyanis a zsidók csak kényszerűségből temetkeztek a lakóhelyük területén, az olyan sűrű beépítésű városokban, mint Prága vagy Krakkó. Viszont ha tehették, - mint itt - akkor igyekeztek a tisztátalannak számító sírokat minél messzebb helyezni az otthonuktól. Tehát kinyomozzuk, hogy a temetőt a zsidónegyed dombjának túloldalán, a Tynsky-patak völgyoldalában kell keresnünk.
A kapun belépve először nem értjük a temető világhírű mivoltát, de azután beljebb merészkedve felfedezzük azt az ősi részt amely teljesen lenyűgöz minket. Az 1430-as évektől kezdődően találunk sírköveket. A soha nem bolygatott borostyánmezőből előkandikáló faragott emlékek mélyen megindítanak bennünket. Elcsöndesedve szállunk magunkba, és érkezünk meg a múlt végtelen teljességébe.
Bizonyára észrevettétek, hogy a temető nagy része meredek domboldal. Nem véletlenül. A 12. században idetelepülő zsidók ugyanis azokat a területeket kapták meg, amelyek alkalmatlanok voltak a művelésre. Igaz ez a folyóparti lakónegyed árvízjárta sávjára és a temető meredélyére is.
A Zsidónegyed domboldalának girbe-gurba utcácskáin és lépcsőin szlalomozunk le a folyó felé. Közép-Európa egyik legépebben fennmaradt izraelita városrésze ma már UNESCO világörökség, amelynek a középkortól a 19. századig folyamatosan fejlődő építészete ritka összetételű értéket képvisel.
A csak gyalogosan vagy kézikocsival járható szűk, kanyargós utcahálózat, a sok zsákutca és terecske nem tervezetten alakult ki, hanem a lakók ötletszerű telekfoglalásai alapján. Ennek megfelelően a házak is sokszor össze-vissza ragadnak egymáshoz. Alsó szintjükön műhelyek és raktárak kaptak helyet, felettük pedig a lakóterek. Egyes házak középkori, kis ablakaikat őrzik, mások kibővültek a 16–18. század reneszánsz–barokk átépítései során, a legutolsó stílusjegyeket pedig a 19. századi historizmus és klasszicizmus hozta létre.
A domb aljában húzódó főutcán találjuk a legcukibb házakat, a hangulatos kávézókat és a zsinagógákat.
Az utca végén, az 1669 körül késő reneszánsz–kora barokk stílusban épült Hátsó Zsinagóga különösen belülről megkapó.
Látogatásunk végén, a túlparti Óváros főterét - mivel térből már tíz szebbet is láttunk - csak az autóból tekintjük meg. A kiterjedt piacteret az 1260-as évek végén alapították. A fokozatosan terjeszkedő város köré 1335-ben kőfalakat építettek, amelyeket vizesárkokkal, védőbástyákkal és előőrsökkel egészítettek ki. A tér reneszánszban pompázik, mert az eredeti gótikus várost 1468-ban Mátyás király hadai porig égették.
A sarkon áll a legszebb reneszánsz épület, a Festett ház, amelyet Francesco Calligardi olasz kereskedő szeretője számára építettek a 16. században.
A ház fölött kandikál ki a Szent Márton templom tornya. Mátyás magyar csapatai igyekeztek ezt is aláásni és ledönteni, de a masszív alapok túl nagy falatnak bizonyultak.
Trebitsch máshonnan is ismerős lehet nekünk. A közkedvelt irodalmi hős, Buzgó Mócsing az, aki minden bemutatkozásához akkurátusan hozzáteszi: „az igazi Trebitsch”. Ami akkoriban komoly jelentést hordozott, hiszen Rejtő Jenő elsődleges olvasói, a budai kávéházi körök pontosan ismerték az igazi Trebitschet, és annak viselt dolgait.
Esetében a valóság felülmúlja Rejtő hőseinek regényességét is. Nem csupán az a döbbenetes, hogy mennyi mindenbe fogott sikeresen, hanem hogy mindezt a Föld összes pontján tette, mintha az egész bolygót neki találták volna ki.
Trebitsch Ignác 1879-ben született Pakson, majd nyolcéves korában az izraelita család Budapestre költözött. Ignác rabbinak készült, de beleszeretett egy színésznőbe, és elhatározta, hogy színész lesz. Ezt elkerülendő, a család inkább elküldte világot látni.
Hamburgban az Ír Református Egyház megkeresztelte, és papi tanulmányokba kezdett. Nem fűlött a foga az évekig tartó iskolázáshoz, ezért Kanadába ment, mert az ottani McGill egyetemen egy év alatt abszolválhatta a teológiai fakultást. Visszatérve vitákba keveredett az Ír Református Egyházzal, kilépett és áttért az Anglikán Egyházba.
1904-ben a canterbury érsek a Kenti grófságba nevezte ki lelkésznek, de rosszul tűrte a vidéki egyhangúságot, ezért azt a lehetetlen ötletet vette a fejébe, hogy Londonba költözve parlamenti képviselőt varázsol magából. Mindezt nulla beágyazottsággal és angol állampolgárság nélkül!
Hamar közkedvelt politikai szónok lett, és sok barátot szerzett. 1907-ben Lloyd George egyik barátjának megbízásából és az angol külügyminiszter ajánlólevelével Belgiumba ment, hivatalosan a munkásosztály szociológiai kutatójaként (egy 70 fős "tudományos iroda" élén), valójában azonban az angol hírszerzőként. Ha már ott volt, akkor beutazta a környező országokat, főleg Párizsba szeretett járni. 1909-ben gazdag és tekintélyes emberként tért vissza, és az Észak-angliai Darlingtonban vett magának házat. Ekkor már három fiút neveltek a Kanadában megismert német feleségével.
Mivel Darlington egy konzervatív fellegvár volt, az 1910-es választásokon a Liberális Párt könnyű szívvel ajánlotta fel Trebitschnek a biztos bukó jelöltséget, és ehhez még az állampolgárságot is elintézték neki a választási előkészületek kellős közepén. Ám „Buzgó Mócsing” olyan fergeteges kampányt tolt le, hogy mindenki döbbenetére megnyerte a körzetét, és tagja lett az angol parlament alsóházának.
Új pozíciója révén koncessziót szerzett a kiépítendő galíciai olajvezetékekre és romániai olajkutakra is. Mindezt egy ausztriai ügyvéd tanácsára, aki német-osztrák kém volt, akinek révén Trebitsch gyümölcsöző kapcsolatba került eme országok kémszolgálataival. Ezt persze rögtön megtudták az angolok, de beérték annyi szankcióval, hogy ők leállították a hírszerzői javadalmazását, és nem indulhatott a következő választásokon. Viszont minden további nélkül igazgatójává válhatott az Egyesült Galíciai Olajvezeték Társaságnak.
Igazából a kontinens minden titkosszolgálata úgy volt vele, nem baj ha keresztül-kasul kémkedik, amíg ők járnak vele a legjobban. Az olajbiznisz pénzügyi umbuldái miatt azonban angolok hazarendelték Trebitschet, de megúszta annyival, hogy száműzték Londonba, a hadügyminisztérium cenzúrahivatalába. Mivel nehezen tűrte a mellőzöttséget és a kevés pénzt, Rotterdamba hajózott, ahol német politikai vezetőkkel, Hágában pedig a német katonai attaséval hitette el, hogy őket szolgálja. Majd visszatért Angliába, és eladta a hírszerzőknek az odaát szerzett német rejtjelkulcsokat. Amelyek persze hamisak voltak, hiszen a németek sem tökhülyék.
Az angolok számára ez volt az utolsó csepp a pohárban, de még ekkor is megengedték neki, hogy Amerikába távozzon, nyitva hagyva annak a lehetőségét, hogy utána nyúljanak, ha tovább rosszalkodna.
1915 január 30-án szállt fel Liverpoolban egy Amerikába induló hajóra, ahol hírlapíróként szándékozott dolgozni. A sikert attól remélte, hogy cikkeiben Angliát vádolta a háború kirobbantásával. mire azok végképp kiszerettek belőle, és kiadatását kérték a még az olajüzletben elkövetett csekkhamisítás miatt. Letartóztatása alatt Trebitsch az FBI kérésére német rejtjeles anyagokkal foglalkozott, mint szakértő, de ezzel sem tudta megúszni, hogy 1916 májusában kiadják Angliának, ahol három év börtönt kapott, majd végleges kiutasítást.
Németországba érkezve egyből Kapp-puccs néven ismét jobboldali forradalmi szervezkedésnek lett a sajtófőnöke. A puccs bukása után, 1920 tavaszán Trebitsch és a főkolomposok azt tartották egyedüli jó ötletnek, ha az egészet újra megpróbálják Ausztriában. Ehhez pont kapóra jött Horthy támogatása, akivel találkoztak is evégett a Budai várban.
A pénzügyi fedezet előteremtésére Trebitschék egy rubelhamisítási tervet dolgoztak ki, amit Horthy is támogatott, mert ez az orosz/szovjet polgárháború fehér ellenállóinak támogatására is tökéletes eszköz lett volna. Már a hamisításhoz szükséges kliséket is Magyarországra hozatták, de a terveiket meghiúsította a szovjet csapatok előrenyomulása.
Trebitsch végül Bécsbe szökött, ahol a szervezkedéssel kapcsolatos iratokat a franciáknak próbálta eladni, de mivel nekik nem kellett, ezért felajánlotta azokat a csehszlovák hírszerzésnek. Meg is kötötték az egyezséget, Ezt követően azonnal Ausztriába hívatta a családját, és két éven át kellemesen éldegéltek, az akkor esedékes második összeg azonban nem érkezett meg a csehszlovák államtól.
Trebitsch ekkor ráunt az Európán belüli kavarásra, és Japánon keresztül Kínába utazott. Sanghajban elszegődött Vu Pej-fu szolgálatába, aki az 1920-as évek elején Közép-Kína legnagyobb katonai diktátora volt - mellesleg az angolok és az amerikaiak támogatták. Vu rögtön a bizalmába fogadta, legfőbb tanácsadójává tette, mandarin címet adományozott neki, majd Velencén keresztül Németországba küldte, hogy pénzügyi támogatást szerezzen a számára.
Távollétében teljesen átrendeződtek a kínai hatalmi viszonyok, de ő az új urakkal is megtalálta a hangot. Olyannyira, hogy visszatérve segédkezett az utolsó kínai császárnak a pekingi holland nagykövetségre való menekítésében. 1925 őszén már a Fülöp-szigeteken, Manilában tűnt fel, azt követően pedig Ceylonban.
Hetek alatt megtanulta a páli nyelvet, amelyen a régi buddhista művek íródtak, és néhány hónap múlva a környékbeli kolostorok lakói már a buddhista filozófia megbecsült mestereként tekintettek rá. 1931 májusában a hetven napos böjt és a sikerrel teljesített buddhista tűzpróba után a buddhista szerzetesek legmagasabb rendjébe emelkedett. Tíz év szerzetesi elvonultság után a 2. világháborúban japán rádióadón angolellenes adásokat közvetített India felé, majd 1943-ban hirtelen elhunyt. A sanghaji temetéséről szóló beszámoló egészen elképesztő:
„Több százezer ember haladt a koporsó után. Közvetlen a koporsó mögött lépkedtek a buddhista főpapok, akik Kína minden részéből, Japánból, Indiából, Tibetből, Hátsó-Indiából, Indonéziából és Ceylon szigetéről érkeztek repülőgépen Sanghajba. Aztán következett a japán vezérkar, élén a sanghaji parancsnokló tábornokkal, majd a Nankingban székelő kínai bábkormány összes minisztere, az áruló Vang Csing-vej miniszterelnökkel az élükön. A miniszterek után a városi tanács vonult fel a főpolgármesterrel az élén, majd fehér ruhás papok, füstölők ezrei, a taoista szerzetesek rézzenekarai és a sokaság. Órákig haladt a gyászmenet Sanghajon keresztül."
Nos, ehhez képest 1947 tavaszán a Reuters hírügynökség egyik tagja egy tibeti kolostorban találkozott újra Trebitsch-sel…
- Viszket Zoltán és Szerényi Ildikó levéltári cikke nyomán -
Jaroměřice nad Rokytnou
Ennek a kastéllyal ékesített falunak a meglátogatása nem szerepelt az eredeti terveink között, hiszen létezéséről nem volt tudomásunk. Hanem ahogy gurulunk délnek, Znojmo felé, hirtelen nem hiszünk a szemünknek, és megálljt parancsolunk az autónak.
Az 1300-as évekből ismert birtokközpontot már a középkorban kastélyból irányították az éppen aktuális urai. Az épületek reneszánsz tömegaránya azután a 18. század barokk átépítései során is megmaradt, és emiatt izgalmas egyveleget képez az 1710-ben hozzáépült barokk templommal.
A kastély leghíresebb belső terei a Főcsarnok, a Bálterem, a Kínai kabinet és a Római fürdő.
A templom 450 négyzetméteres mennyezeti freskója különleges értékkel bír.
Elegáns fahídon sétálunk át a parkba, ahol érdekes módon rajtunk kívül senki sincs.
A következő városra, Moravské Budejovicére csak a kocsiból vetünk pillantást, hogy legyen időnk a délutáni órákban a Dyje-völgy váraira.
A Dyje (németül Thaya) folyó természetes határt képez Morvaország és Ausztria között. Kétszáz kilométeren keresztül kanyarog eszement módon, sokhelyütt mélyen bevágódott szurdokként, máshol pedig - a duzzasztások miatt - fjordként hatva.
A vadregényes tájon hemzsegnek a várak. Az osztrák oldalon tett túránkról írt eme beszámolómban már bemutattam nyolcat, ma pedig a cseh terület három várát nézzük meg (és holnap még kettőt).
Bítov
Első falai már a Přemysl-dinasztia kezdetekor, 870 körül álltak, de a közelben a 700-as évekből is leltek erődítésnyomokat. A középkor nagy részében a Světlík család fejlesztette, mint a határvidék egyik fontos védőbástyáját.
Fennállása során a legnagyobb veszély a harmincéves háború során fenyegette. De addigra egy morva hazafi, Fridrich már sikeres sörfőzdét működtetett a déli sáncokon belül, és a svédek támadásakor a fia, Hynek (császári tanácsos és III. Ferdinánd császár tanácsadója) elmagyarázta az ellenségnek, hogy ha megkímélik a várat, akkor övék lehet a sok teli söröshordó. Ám ha ostromolják, akkor szét fog folyni a finom nedű. A svédekből előbújt az "igazi" viking vér, és a békés sörátvétel mellett döntöttek.
Cornštejn
Csupán kőhajításnyira, azaz két folyókanyarral arrébb Lichtenburgi Raimund Světlík egy másik várat is felhúzott gyermekei számára az 1320-as években. A Hradiště hídja felől érkezünk.
A földrajzi morfológia itt elképesztően bonyolult. Cornštejt oly annyira körbevonja a folyó és annak holtágai, amennyire csak geológiailag elképzelhető.
A Dyje-folyó tízmillió évvel ezelőtt síksági, lassú áramlással alakította ki a girbe-gurbán meanderező ősmedrét, majd az egész vidék táblásan emelkedni kezdett, és a kemény gránit miatt mindig csak szurdokszerűen lefelé vágódott be, élő földtani múzeumként őrizve egykori nyomvonalát. És még sokáig őrizni fogja, mert az alföldi jellegű kanyar-átvágódásokkal történő újabb holtágak kialakulására ma már semmi esély, hiszen a hajtűkanyarok belsejében száz méter magas hegyek emelkednek. Egy ilyenen áll a vár.
Azért lehet csak könnyen meglátogatni, mert az autóút kiépítését a régi mérnökök a félszigeten keresztül, két híd beiktatásával látták a legegyszerűbbnek a kusza tájban
A vár kicsiny, köves parkolójából pár perc alatt fent is vagyunk a kasszánál, ahonnan három várkapun keresztül jutunk az erődítmény központi udvarára. Az első kilátást már innen is élvezhetjük.
Délre Chmelnice üdülőtelep
A bejáratnál kapott angol nyelvű szöveg segítségével barangolhatjuk be önállóan a vár romjait. Először az északi bástyák fölé magasodó Új palota rekonstruált pincéin keresztül kapaszkodunk fel a legparádésabb kilátópontra.
Észak felé a Bítovi-holtág öblei
Nyugat felé a Hradiště-hegyet kerüli meg a folyó
Kelet felé Bítov hídja
A központi udvarra visszaérve a déli bástyákra vezető hídon kelünk át. Közben a Régi palota mélyebben fekvő pincéiben a kínzási technikák bemutatója kísérteties utazásra invitál minket a középkor sötét oldalára. A tömlöcben raboskodó szerencsétlenek egyetlen szerencséje hogy viaszból vannak.
Vranov nad Dyjí
A "fjordok" feletti felföld síkján tíz kilométert átvágva találjuk a következő objektumot. Vranov egy középkori végvár, egy barokk főúri rezidencia és egy ovális, kupolás kápolna felfoghatatlanul mesés mozaikja.
Az utolsó parkoló a folyóparti városka szélén található, onnan sétálunk fel a várhoz.
Ennek az erősségnek a keletkezése is a 11. századra datálható. A következő évszázadokban - a korabeli grafikák alapján - egy gótikus lovagvár klasszikus mintapéldányát láthatták az utazók a szirtfokon. Ostromlók szerencsére ritkán akadtak.
1680-ban Gróf Johann Michael von Althann császári tanácsos vásárolta meg az uradalmat. A következő száz év pedig a barokk tobzódás jegében telt. Az átalakult Palota mellé odaépült az Ősök Csarnoka. A Szentháromság várkápolna a földalatti Althann-síremlék fölé került.
Johann Michael von Althann két fia magyaroszági birtokossá lett. Ifjabb Johann Gödön épített barokk kúriát és templomot (egyik sem áll már), Friedrich pedig váci püspökként emelt palotát és a mai székesegyház elődjét.
Az 1400-as évekből csak az elülső palota maradt meg, máig működő forrólevegős fűtésével.
Az Ősök Csarnokának fülkéit az Althann család kiemelkedő tagjainak szobrai töltik ki.
A palota helyiségei fényűző módon díszítettek: stukkóval, tapétákkal valamint falfestményekkel.
Külön érdekesség a Szabadkőműves szoba, amelynek építészeti alapja már az 1790-es években kialakult. Szabadkőművessé a kastély következő tulajdonosa, a fiatal lengyel gróf, Stanislav Mniszek tette tíz évvel később, de az itt történt titkos összejövetelekről semmit nem tudunk. Logikus.
Annyi bizonyos, hogy Stanislav Mniszek azonos nevű dédnagybátyja 1742-ben az egyik első lengyel–litván szabadkőműves páholyt alapította a volhíniai Wiśniowecben. Továbbá az is fennmaradt, hogy a brnoi EBDAR szabadkőműves páholy híres védelmezője, Josef Schneiderfranken az 1930-as években hosszú ideig a vranovi várban tartózkodott, és így kétségtelenül kapcsolatban állt annak akkori tulajdonosával, gróf Adam Stadnickýval.
A Szabadkőműves szoba festményeit egyébként, valamikor az 1840-es években Mniszek özvegye vászonnal fedette le, mint a konzervatív társadalmi hagyományokat sértő és az egyházra nézve erősen provokatív műtárgyat. A takaróvásznat csak az 1970-es évek végén, a kastély átfogó felújítása során távolították el, és az eredeti, kivételesen figyelemre méltó festmények több mint másfél évszázad után születtek újjá eredeti formájukban és színvilágukban.
Ahogy a kápolna környékén, úgy körben mindenhol gondosan tervezett tájkertek övezik a falakat.
A Čížov felé továbbvezető úton még megállunk egy kanyarban, búcsúpillantásokat vetni.
Čížov
Ebbe a kis, háromszáz fős faluba részben az U Švestků étterem mögötti kempingje miatt érkezünk, részben hogy ez legyen a holnapi kirándulásunk kiindulópontja.
A Hospoda U Švestků bejárata
Az étterem és a vizesblokk a kempingplacc felől nézve
Kedves templom a főutcán
Itt jártunk:
