A mai látnivalók a szállásunktól 60-70 kilométerre lesznek, de mi annyira el voltunk kényeztetve az elmúlt napokban a közeli programokkal, hogy az egyórás autózást is soknak érezzük. Ám ha már ennyire "messzire" csatangolunk, akkor igyekszünk minnél több területet felkeresni az Ötscher környékén.

Először is a Lackenhofból az Ötscherschutzhaushoz felsurrogó székes felvonót vesszük igénybe. A menedékháztól az Ötscher 1893 méter magas csúcsának meghódítása már csak 450 méternyi kapaszkodást igényel, háromórás túrával könnyen teljesíthetően. Igényelne, mert az elmúlt napok via ferrátái után ma a sok kis színes program örömét ígértük a gyerekeknek, úgyhogy csak a közeli Hüttenkogel csúcsocskára megyünk fel.

A pazar kilátás és az Ötscher-Tormäuer Natúrpark jelképének számító mackó megtekintése után leereszkedünk, és a hegyet délről megkerülve az Erlaufklause parkolójában tesszük le az autót. Innen egy 4 kilométeres sétával egyenesen az Ötscher-szurdok kellős közepébe csöppenhetünk. Az ereszkedés végén megpillantjuk az Ötscherhias kis büféjét.

A szurdokban balra indulva, a folyásiránnyal szemben 4 kilométer hosszú a szurdok. Mi ezt az irányt választjuk. Jobbra a teljes völgy még 23 kilométernyi túrát kínál, amelynek az első 6 kilométere a leglátványosabb, benne olyan csodákkal, mint a Kaiserthron szirtje. El is határozzuk, hogy visszatérünk ide egy kétnapos túrára (be is váltottuk a magunknak tett ígéretet). Az ilyen átmenő túrákhoz remek segédletet nyújt a Mariazellbahn lenyűgöző kisvasútja, amely szédületesen kanyarogva szeli át a szurdok keleti oldalának hegyhátait, és több állomása is kombinálható a tervezett kiránduláshoz. 

Elindulunk felfelé. Az Ötscherhias környékén sorakozó mély medencék fürdésre csábítanak, de egyelőre maradunk a gyaloglásnál.

A dús növényzet és a kőzet formakincse egészen lenyűgöző elegyet alkot. Egyetlen panaszunk a rekkenő hőségre lehet, mert a szurdok annyira nem szűk, hogy sok árnyékot nyújtson. Nem véletlenül mondják Ausztria Grand Canyonjának. Stimmel a méret is és a hőség is. De hamar elérünk a hűsölést nyújtó vízesésekhez.

Volna még hová menni, de egy ponton a visszafordulás mellett döntünk. Az idő előrehaladtával egyre több pancsoló turistát látunk.

Az Ötscherhias mellett pedig már kifejezett strandélet bontakozik ki. Itt az idő, hogy mi is csobbanjunk. Az errefelé szokatlan 35 fokos hőség miatt a kanyon vize is megdöbbentően meleg, szerintem meghaladja a 20 fokot. A 4-5 méter mély sziklaüstökbe bátran ugrálhatunk a sziklák tetejéről.

Megtisztulva és felfrissülve caplatunk vissza az autóhoz, hogy egy újabb hegycsúcsot célozzunk meg.

A Wilde Wunder kártyánkkal ingyenesen igénybe vehető a Mariazell központjából a Bürgeralpe magaslatára vivő felvonó és a közeli Mitterbachból induló Gemeindealpe lift is. Az utóbbi mellett döntünk, hiszen az 400 méterrel magasabb. A székes libegő két tagban repít minket a csúcsig, és bőven van idő a relaxálásra, hisz majd fél óra  a menet.

A csúcsról körpanoráma nyílik. Mi természetesen az Ötschert vesszük szemügyre legelőször. (Fura ez a magyar nyelv. A zenéket például miért nem szoktuk fülügyre venni?) A hegy aljában kikandikálnak az Ötschergraben-szurdok sziklaszirtjei.

A hegytetőn természetesen étterem és játszótér várja a látogatókat. Szándékosan nem használom itt a "kiránduló" szót, mert itt is, mint számos osztrák síterepen, amelynek a fő felvonója nyáron is üzemel, nem lehet a hagyományos módon értett kirándulásról beszélni. Ezek olyan magukban álló csúcsok, amelyekről legfeljebb lesétálni lehet. És a felvonóval felérkezett népeknek csupán szűk kissebbsége ragadtatja magát erre. Lám, mi sem, ezúttal maradunk asszimilálódott, lusta disznó kocaturisták. 

A nagyfiú végre talált magának wifit, hogy érintkezésbe léphessen a civilizációval.

A kilátás minden irányba elképesztő.

A libegőn ücsörögve kiszúrjuk, hogy pont az alsó állomással szemben van a helyi strand, ahová szintén ingyen belépésünk van. Így megéri csak egy órára bebocsátódni, hogy a gyerekek csúszdázhassanak, mi meg ússzunk, ázzunk.

Utána begördülünk a városba. Mariazell amilyen híres, olyan aprócska. És egyáltalán nem tapasztalható turistatömeg. Viszont a városnézést kicsit elhalasztjuk, mert rájövünk, hogy a belvárosból a Bürgeralpéra vezető felvonót még elcsíphetjük zárás előtt. Tényleg annyira a belvárosból indul, hogy két barokk lakóház közül.

Fent, a lapos hegytetőn a sípályák hóágyúinak víztározói körül kisvasút szaladgál, és kiterjedt erdei élménypark várja a játszani vágyókat.

A több étterem közül szerintem az Edelweisshütte a leghangulatosabb.

Visszatérünk a városba, és körbesétálunk a kis ékszerdobozban.

A fő attrakció a regényes múltú zarándoktemplom. Nézzük, hogyan is lett ebből az aprócska faluból Európa egyik leghíresebb kegyhelye? Nos, ehhez egy fából faragott Madonna, erős hit és néhány híres uralkodó szükségeltetett.

A történet 1157-ben kezdődik egy Magnus nevű szerzetessel, aki a délebbre lévő St. Lambrecht-i bencés kolostorból vándorolt errefelé. Útközben azonban egy hatalmas szikla állta útját. Magnus nem esett kétségbe: imádkozott, és – a legenda szerint – a szikla kettévált. Ekkor úgy érezte, itt bizony dolga van. Felépített egy kis fa kápolnát, és elhelyezte benne a magával hozott Szűz Mária szobrot. Ez lett a „Mária cellája” – innen a név. Az elhasadt sziklát is ismerni véljük, ez a Magnus sziklája (Ursprungsfelsen) a nyugatra kivezető út mentén.

Nem sokkal később jött Henrik, egy morva őrgróf, aki komoly egészségügyi gondokkal küzdött. Mit csinál ilyenkor egy középkori nemes? Elzarándokol Máriához, természetesen. Henrik elment Magnus kápolnájához, imádkozott… és meggyógyult. Hálából kibővítette a kápolnát és egy nagyobb templomot is építtetett. Máriazell ekkor kezdett igazán felkerülni a térképre.

1364-ben azután Nagy Lajos király figyelme fordult Marizell felé. Vele az történt, hogy egy 200 000 fős török sereg állt szemben az ő 20 000 harcosával, és ez egy cseppet nyugtalanította. Így cselekedett tehát:

• lefekvés előtt az oltárán tartott Szűzanya képhez imádkozott
• álmában megjelent Mária, aki annyit mondott, hogy minden oké lesz, ha a képét elviszi Zellbe.
• reggel úgy ébredt, hogy a mellén találta az oltáron tartott Mária-képet.

Ezután csodálatos győzelmet aratott a törökök felett, majd a seregével együtt vonult Mariazellbe, ahol hálája jeléül templomot építtetett, amelyet arannyal, drágakövekkel és egyéb kincsekkel tömött tele. És valóban, a mai kutatások is igazolják, hogy a gótikus átépítés ebben az időszakban történt. És ekkor vált a magyarok egyik legfontosabb zarándokhelyévé. A király Szűz Mária képe pedig ma is megtekinthető a kincstárban.

Szomorú mozzanat, hogy 1420-ban az oszmán törökök felgyújtották a várost, és ennek során a templom is komoly károkat szenvedett. A kegyszobrot viszont a szerzetesek időben elrejtették.

A celebritások közül Mária Terézia is imádta a helyet. Rendszeresen elzarándokolt ide, és bőkezűen fejlesztette az infrastruktúrát. A korabeli barokk átépítéssel nyerte el a templom a mai unikális kinézetét, miszerint a gótikus tornyot meghagyták a két barokk torony között.

A fia, II. József, aki a szerzetesrendek betiltásáról ismert, a zarándoklatokkal sem volt kibékülve. Egyrészt nem szerette, hogy a parasztok és kézművesek napokra, hetekre kiestek a munkából, másrészt babonás dolognak tartotta az egészet. Úgyhogy egy lendülettel a zarándoklatokat is betiltotta, ám a halálával visszatért a vallásos népünnepély, és a mai napig virágzik.

A templom belterének díszítése egy cseppet visszafogottabb és eklektikusabb, mint a leghíresebb osztrák barokk templomoké, ezért nekem jobban is tetszik.

Mire végzünk, pont kitör az esti nyári zivatar, így szakadó esőben, sötétedésre kacskaringózunk vissza a kempingbe.

Itt jártunk: