Az elmúlt napokhoz hasonlóan ma is rendkívüli hőségnek nézünk elébe, ezért tegnap sokat filóztunk azon, hogy mai célunk, a Kaisergams klettersteig a nap mely szakában lehet árnyékfürdőben. Azt tudtuk, hogy az útvonal a Mendlingstein-csúcs déli gerincét kerülgeti, de azt nem, hogy melyik oldal a jellemzőbb. Mindenesetre igyekszünk korán indulni, ami nem olyan nagy feladvány, hiszen a parkoló csak öt perc autózásra van a kempingünktől.

A klímatanakodáson túl egyéb gondolkodóba ejtő furcsaságok is vannak. Amint az a fenti falrajzon látható, a lejövetelre másfél órát írnak, viszont a térkép szerint nem létezik semmilyen levezető ösvény, hanem csak magán a via ferrátán tudunk lejönni. Ez kissé szokatlan, de itt tényleg nincs más. Viszont miért tartana ez másfélszer annyi ideig, mint felmenni? Az is különös, hogy a rajz horror állapotnak tünteti fel a gyerekek részvételét, amelynek indokát szintén nem sejtjük. (Görgess vissza, érdemes megnézni, hogy milyen gyerekfejjel rémisztenek). A beszállásnál pedig egy szolid vasrács és egy tábla jelzi az útvonal privát mivoltát.

Tehát egyelőre sok a rejtély, de hamarosan mindenre fény derül.

Mi nem hezitálunk, hanem lendületesen átkelünk a kapun. Tesszük ezt azért, mert a tábla szerint a via ferráta üzemeltetője és kalauza a Freelife Outdoorsport vállalkozás, amelynek (főként vadvízi) túravezetőivel napok óta barátkozunk, hiszen a bázisuk épp a kempingünkben van. Ha önállóan űzöd a dróttal biztosított túrázást, és szeretnél vezetés nélkül eljönni ide, akkor szerintem van esélyed letárgyalni ezt a helyi srácokkal.

Egyébként meg sehol egy lélek, akit megzavarhatnánk.

A keleti oldalon indulunk, de szerencsére még nem kapott teljes erőre az izzó tűzgolyó. Hamar elérjük a jelképként állított acél zergesziluettet, ahol megpihenünk kicsit a tájban gyönyörködni.

Kellemes erdei szakasz után a nyugati oldalon mászunk tovább, immár áldásos árnyékban.

Simán haladunk át azon a legfelső szakaszon is, amelyet a falrajz D nehézségűnek jelez. Valójában babakönnyű, csak egy kicsit áthajlik, ám ez aligha feltűnő a gyerekeknek, hiszen ők az erő/testsúly kvóciens legpozitívabb zónájában élik gondtalan életüket.

Közben rájövünk a kezdeti rejtélyek nyitjára. Például arra, hogy miért vált ez a via ferráta priváttá és fizetőssé. Mert amúgy az ilyen útvonalakat - a turistautakhoz hasonlóan - szinte mindenhol közpénzből létesítik, például hazánkban is. Ám itt észrevesszük, sőt minduntalan beleütközünk, hogy a Freelife Outdoorsport vállalkozás a csúcstól lefelé végig egy cikkcakkos zipline csúszópályát épített ki.

Így már érthető, hogy miért nem engedik fel a szokásos klettersteig felszereléssel rendelkező túrázókat. Az itt lévő csúszó drótkötelekhez ugyanis olyan kétkarabineres, fékezős csiga szükségeltetik, amely nem képezi az alapfelszerelés részét. És feltételezhető, hogy a túrázók között többször akadna olyan akrobata, aki kellő technikai tudás nélkül megindulna a csúszópályán, akár a karabinerébe akasztva, akár más módon improvizálva. Ez pedig biztos belépőt jelentene egy kellemetlen balesethez.

Miután mindennel ilyen szépen tisztába jöttünk, megkezdjük a kellemes ereszkedést a már ismert úton visszafelé.

A rendkívül jóleső sporttevékenységet követően északnak autózunk, hogy megmerítkezzünk a térség kulturájában is. Scheibbs egy középkori hangulatát szépen őrző négyezer fős kisváros. A történelmi főtér, a reneszánsz és barokk épületek mellett a városfal maradványai is érdemesek a figyelmünkre.

A város északi végénél, az Erlauf-folyó partján találjuk a Kerámiamúzeumot, amelynek története szorosan összefügg a város ipari múltjával és a 20. századi osztrák kerámiaművészettel.
A múzeum épületének helyén már 1550-ben egy „Heyberg-Hammer” nevű kovácsműhely működött, amelyet 1860 körül alakítottak kocsitengelyeket és öntöttvas termékeket készítő vasgyárrá. Ennek épületeiben működött 1925-től a Tonindustrie Scheibbs kerámiaüzem, amely ma múzeumként, a folyó fölé benyúló izgalmas terasszal várja a látogatókat.

Mivel éppen mi vagyunk az egyetlen érdeklődők, a múzeumot vezető Hottenroth házaspár kitüntető figyelemben részesít bennünket. A körbevezetés után a nappalijukban kínálnak hellyel minket, és egy tea mellett mesélik el a hely hihetetlenül regényes történetét. Hans azzal indít, hogy ő német gyűjtőként talált rá véletlenül 1993-ban az első schiebbsi kerámiára, majd beleszeretett, és szenvedélyesen kutatta fel a további darabokat.

Majd belekezd a kerámia manufaktúra történetébe: Az alapító, Ludwig Weinbrenner bár a Bécsi Műszaki Egyetemen tanult, ám azt nem végezte el, hanem – apja nyomdokain – Bécs városi kertészeként orchidea-, kaktusz-, rózsa- és hortenzia-nemesítéssel foglalkozott.

Ebben a minőségében utazott 1910–1911-ben Japánba, majd később Kínába és Szumátrára. Fő feladata az újraerdősítés híresen sikeres japán módszerének tanulmányozása volt. Ugyanis Ferenc József császár ekkoriban a velencei erdőirtás következtében évszázadok alatt lekopaszodott dalmát karszt újraerdősítését tervezte. (A mai tájat elnézve felemás eredménnyel, mert sok sziget ma is teljesen kopár, ám a Velebit-hegység szépen kizöldült.) A tapasztalatokon kívül egzotikus növényeket, műkincseket és kuriózumokat hozott vissza az Osztrák–Magyar Haditengerészet torpedónaszádján.

1919-ben érkezett ide, és megvásárolta a Scheibbsbachhof birtokot, ahol japánkerttel és teaházzal ellátott bölcsődét hozott létre, és számos ázsiai műtárgyat állított ki, köztük egy szamurájkardot, elefántcsont-faragványokat, selyemfestményeket és egy japán páncélzat részeit. Közben rózsákat, orchideákat, kardvirágokat és hortenziákat termesztett, és emellett tojásokat szállított bécsi szállodáknak, lekvárt készített és likőröket párolt.

Domboldali birtokán, amelyet évszázadok óta Laymbergnek neveznek – a Laim régi elnevezése vályogot vagy agyagot jelent –, egy kis agyaglelőhelyet is felfedezett, és ennek eredményeként 1923-ban manufaktúrát alapított. Ehhez Rudolf Knörleint vette maga mellé, aki a szecessziós Wiener Werkstätte művésze és a Gmundner Keramik későbbi vezetője volt. A csapatot ezen kívül az Elisabeth és Adelgunde Krippel nővérek erősítették, akik a Werkstatte híres keramikatanárának, Michael Powolnynak a végzős hallgatói voltak.

Kezdetben a saját faiskolái számára készítettek kerámiákat. A kerti eszközök, virágtartók, bonsai- és kaktuszcserepek, jardinière-ek és mindenféle váza jelentős részét tették ki a fajanszgyártásnak. Emellett a bécsi művészeti piacot szolgálták ki.

Azonban a kiállított kerámiákat nézve mi is beláttunk, hogy bizony jócskán megelőzték korukat, így az erősen naív-groteszk-primitív, illetve néhol picassós beütéseket mutató műtárgyak Ausztriában meglehetősen szerény sikert arattak. Ezért Weinbrenner New Yorkba utazott, ahol viszont viharos sikert aratott a darabjaival. A vállalat gyorsan jelentős méretűre nőtt, a termelésének több mint nyolcvan százalékát exportálva. Elsősorban Észak- és Dél-Amerikába szállítottak, ahonnan a saját vevőik leadták a megrendeléseiket és előre fizettek. Két év múlva a faiskolából átköltöztek a csődbe ment Gaißmayer & Schürhagl vasgyár épületeibe, és még saját fagyapot- és ládagyártó üzemük is volt a szállításhoz.

A termékek közül még a legegyszerűbb darabok is művészi kidolgozásúak és magas színvonalúak voltak. Weinbrennernek a távol-keleti kultúra és a japán kerttervezés iránti szeretete is megmutatkozott.

A Krippel nővéreket követően újabb női művészek érkeztek, mint Hilde Heger, Helene Dörr, Ria Kratzig, Lotte Lach Elisa. A korabeli fotókon Weinbrenner és a csajok egy boldog kommunának látszanak.
Az 1929-es amerikai tőzsdekrach után azonban bedőlt az amerikai üzlet, és Ausztriában is szegénység és munkanélküliség uralkodott. Weinbrennernek el kellett bocsátania az összes művészt és drága szakembert. A végrehajtó folyamatosan jelen volt; a céget már nem lehetett megmenteni. 1933-ban bezárták a céget, miután az alapító már az előző évben Portugálián keresztül Paraguayba emigrált, feleségét és gyermekeit hátrahagyva. A pánikszerű viselkedés oka valószínűleg a gondatlan csőd miatti büntetőeljárástól való félelem volt.

Ludwig Weinbrenner soha nem tért vissza Európába. Szakácsként vett részt egy expedíción, és szakácsként szolgált a paraguayi-bolíviai háborúban . Egy olasz partnerrel sikeres import-export céget vezetett, de a második világháború hirtelen véget vetett neki. Spanyolul beszélő társával agyaggyártó vállalkozást alapított, amely csődbe ment. Asunciónban képeket és portrékat festett, és könyvelőként dolgozott egy szállodában. Weinbrenner 1934-ben harmadszorra is megnősült, és 1966-ban elszegényedve halt meg.

Közben itthon, 1937-ben Franz Schmid, az üzem egykori keramikusa bérbe vette a bíróságtól a céget, amely bírósági felszámolás alatt állt , és néhány volt alkalmazottal újraindította a működést. Kezdetben régi modelleket gyártottak újra, de olcsóbb dizájnnal és mázzal. A második világháború alatt katonai kórházak és idősotthonok számára csészéket és tálakat gyártottak. A háború után olcsó asztali edényeket (porcelánt) gyártottak , és fokozatosan újra elkezdték gyártani a díszkerámiákat. Az utódvállalat soha nem érte el az első tíz évének minőségét, de jó minőségű művészi kerámiákat gyártott a kor stílusában.

1947-ben az alapító fia Theo Weinbrenner hazatért, és újraindította apja cégét. A legenda szerint az amerikai házukban talált egy nagy kulcsot, megkérdezte mit nyit, mondták neki, hogy a régi műhelyt az őshazában, mire fel visszatért, és a kulcsát az üresen álló üzem ajtajába illesztette. Mindenesetre újrakezdődtek a sikerek.

1987 óta a manufaktúrát a Lebenshilfe egyesület működteti védett műhelyként. 2004 óta az üzlet egy új, erre a célra épített épületben kapott helyet, közelebb a városközponthoz, míg a történelmi gyárépületben 2007 óta a Scheibbs Kerámia Múzeum található .

2007 óta a Scheibbs Kerámiamúzeum mintegy 1500 kiállítási tárgyat állít ki a kedves vendéglátónk és szívélyes mesemondónk Hans Hagen Hottenroth 2500 darabos gyűjteményből. Aki egyébként antikváriumot is működtet a múzeumban, úgyhogy veszek is két gyönyörű képes albumot az Alpokról 4 euróért.

Koradélután térünk be egy órácskára a városi fürdőbe. (mivel a WildeWunder kártyánkkal ez is ingyen van, nem pénzkidobás ilyen kevés időre bemenni). Itt jövünk rá, hogy az uzsonnás táskánkat a via ferráta parkolójában hagytuk, mert kitettük a kocsi orra alá, hogy ne olvadjon meg a felforrósódó autóban, ám ott felejtettük. Úgyhogy én átkocogok a szemközti boltba némi elemózsiáért.

A kellemes felfrissülés után hazafelé vesszük az irányt, útba ejtve a Karthauzi kolostort Gamingban. Az 1330-ban alapított kolostor tekintélyes kiterjedésű épületszárnyai, gondozott udvarai és kertjei mellett a szerzetesek különálló házacskái is roppant érdekesek.

Lenyűgöz bennünket, hogy az épületek java része semmiféle átalakításon nem esett át az 1300-as évek óta. A húsz évvel ezelőtti tetőfelújítás során például az eredeti, 20 méter hosszú vörösfenyők közül 6000 darabot még mindig meghagytak a tetőszerkezetekben. Kitűnő állapotuk annak köszönhető, hogy évszázadokkal ezelőtt kézzel faragták őket a fa erezete mentén, illetve hogy karácsony és újév között vágták őket ki. A tetőcserepek között is jócskán akadt még eredeti, 700 éves példány.

Tovább fokozza a boldogságunkat, hogy a Wilde Wunder kártyánkkal ingyen kóstolhatjuk végig a kolostor serfőzdéjének ínycsiklandó kínálatát.

Ráadásul tudjuk, hogy hazafelé még egy ilyen kóstolás vár ránk. A kolostortól alig öt kilométerre, a Poltberg hágóján az ősi Grubbergwirt fogadó és a modern Erzbräu (azaz érc-sör) bio sörfőzde alkotnak harmonikus elegyet.

A pincérlány lelkesen ismerteti habzó fajtáikat. A szolgáltatás pedig tényleg teljes körű, hiszen ha a felnőttek háromféle sört kapnak, akkor a gyerekeknek háromféle gyümölcslé jár.

A két sörözés között ugrottunk be egy csobbanásra Gaming strandjára. Azt hiszem, a mai nap a test és a lélek számára is tökéletesnek bizonyult.

Itt jártunk: