Kietlen fennsíkon - 29. nap

A tegnapi bulitól felfrissülve már hajnali hatkor nekivágunk a mai 34 kilométernek. Az első hármat a főút mentén tesszük meg, aztán lecsapatunk balra a sűrű erdőbe. Itt rejtőzködik az elhagyatott San Alberto en San Breixo templom. A 13. századi épület egy igazi varázslat, hiszen bármiféle gondoskodás nélkül tűri az évszázadok múlását a rengeteg mélyén. És milyen jól állja a sarat! A  középkorban fontos szerepe lehetett, mert a közelben még egy reneszánsz szökőkút, egy gótikus híd, és egy régi zarándokkórház maradványai is ismertek.

A továbbiakban egy újonnan kijelölt Camino útvonalon haladunk, amelyet valószínűleg azért hoztak létre, hogy a normál út szűkös szálláslehetőségeit ...

Az előző, csaknem négy hetet az Atlanti-óceán partvidékén vándorolva töltöttük, ám a mai naptól nagy változásnak nézünk elébe. Délnek fordulva búcsút intünk a tengernek, és rákanyarodunk a Santiago de Compostela felé nyolc napon át tartó célegyenesre. A tenger elhagyása miatt bújkál bennünk némi búslakodás, ám az érzéseink között inkább a kontinens belső vidékei iránti kíváncsiság dominál.

Nem okoz csalódást  - 25. nap

Ribadeo városát elhagyva, - az előzőekben leírtaknak némileg ellentmondva - a felfelé hullámzó dombokról folyton-folyvást az óceán irányába sóvárog vissza a tekintetem.

Napkelte a szobánk ablakából

Balra Ribadeo, középen Castropol félszigete

Előre szemlélődve viszont minden ...

Varázslatos vándorlásunk negyedik hetébe kezdünk, és a féltávon túl járva már rutinos zarándoknak számítunk. Jól bírjuk a mindennapos, hosszú gyaloglást. A kisebb sérüléseket és betegségeket is le tudjuk gyűrni. Konfliktus és kudarc nélkül boldogulunk az idegen szokások közepette. Számtalan kedves ismeretséget kötünk, többet mint reméltük. A kétségeink a múltba olvadnak és életformánkká válik a meditatív menetelés.

Lényegében erdők - 20. nap

A mai első kilométereket az Avilés feletti dombvidék kertjei között kacskaringózó aszfaltúton tesszük meg. Egy jellegtelen kanyar végén teljesen váratlanul bukkan fel az óceán. Nem kikandikál, nem apránként tárulkozik fel, hanem mint egy utazási magazin címlapképe tolul ...

A Nap az óceán végtelen horizontján fog felkelni, aranyló színeivel ruházva fel az asztúriai tájat. Nagyjából félóra múlva. Én egyelőre még az alig derengő félhomályban gyömöszölöm össze hitvány motyómat a zarándokszállás télierkélyének avítt fapadlójára terített matracomról. Még este száműztem magam ide a tízágyas szobából, hogy horkolásommal ne bolygassam a többiek álmát. Vagy hogy engem ne zavarjon az angol kolléga ütemes hörgése? Mindegy is. Lényegében annyi történt, hogy az esti borok elfogyasztása után privát alvóhelyre vágyakoztam a szinte üres házban.

Régi menedékházas rutinommal próbáltam benyitni a lakatlan szobákba, ám azokat zárva találtam. Így maradt a romantikus erkély. A ház mestere (alberguero) ...

A vicinálison zötykölődés nem szerepelt az eredeti terveink között, de végül a rövid vonatozást nyilvánítottuk optimális megoldásnak Santander elhagyására. A bölcs zarándok ugyanis mérlegel, és időnként mellőzi az ipari zónákon való átgyaloglást, hogy cserében majd bombajó helyeken tűzzön plusz kitérőket a Camino del Norte hivatalos útvonalához. Lássuk, jelen esetben hogyan jutottunk erre a döntésre. 

Santanderből két irányban lehet eljutni mai célunkhoz, Santillana del Mar városkájába. Nyugatnak indulva, a Camino normál útvonalán kell 38 kilométert gyalogolni odáig, ám ennek majdnem a fele nagyvárosi és ipari területeken át vezet. Nem hangzik igazán csábítóan. Kelet felé az első órát a parti pálmafás allé ...

Lesújtóan lehangoló lesz majd átgyalogolni Bilbao iparnegyedén, gondoltam indulás előtt. Acélgyárak, vegyiüzemek és erőművek szorításában, kaotikus bélrendszerként összezsúfolt, soksávos autópályák felett. Beton polipcsápként tekergő csomópontok ölelésében, őrült forgalomban és zajban. Nem ilyen környezetre vágyik a vándor a Föld egyik legszebb zarándokútvonalán, a Camino del Nortén. Ám láss csodát, az indusztriális alvilág közepén trappolva egyáltalán nem zavar a természetidegen közeg, hanem vidáman és naiv érdeklődéssel szemlélem az emelkedőkön döglődő kamionok hosszú sorát. A baszk tengerparton és hegyvidéki vadonban eltöltött előző hét a jelek szerint lecincálta rólam a nyűgösséget, és már azt sem tudom ...

A meredek erdők aljában megbúvó, parányi Olatz település bárjában falatozunk. A kifogástalan fogadó a mai túraszakaszunk kezdőpontjától alig három kilométerre kínálkozik, ám mégis szinte minden zarándok kötelezően betér ide, mert a nap hátralévő részében - a baszk vadonban - nem fogunk semmilyen további kiszolgálóegységet lelni. Magam sem bánom, ha máris reggelizhetek, mert a szállásokról általában olyan korán és viharos gyorsasággal távozunk, hogy ott még nem szoktam bekebelezni semmit.

Múlt éjjeli tanyánkat, a Tehénistállót a Sanatiago de Compostelába vezető Északi-út (Camino del Norte) első szakaszáról szóló beszámolómban már bemutattam. Így arról csak annyit, hogy a hideg reggelen nehezen szakadtunk el a vidáman ...

A tenger felől tört ránk a förgeteg. A Jaizkibel-hegy keleti gerincének füves lejtőin pedig semmi nem áll a viharos szél és a vízszintesen csapó vízözön útjába. Mármint rajtunk kívül. Gyorsan előrántom a zsákból az esőponcsót, amely kis híján azonnal tovaszáll, ám nem adom olyan könnyen. Széliránynak háttal fordulva igyekszem megszelídíteni a csattogó matériát, hagyván, hogy a szél öblösre fújja, minekutána egy inverz pillangóúszás-csapással kanyarítom magam mögé úgy, hogy a hátamon lévő zsákot is befedje.

Visszanézve látom, hogy Krisztiánnak nem sikerül ez a mutatvány, ezért odakocogok hozzá, hogy a zsákra kerülő hátsó rész leráncigálásában segédkezzek. Az ő poncsója ráadásul amolyan kétoldalt patentos ...