Az aranytojást nem tojó várkastély
Salzburger Land (6.nap)
Az előző napok megfeszített pörgése után mára egy igazán lazulós programmal készülünk. Redukáljuk a talpalós kirándulás eddigi mértékét, valamint a kulturális látnivalók számosságát és töménységét is. Az átvonuló melegfront pedig csak támogatja mindezt; esőben a kicsinyke múzeum is duplán érdekes!
Az alábbi objektumokra vetünk szemet:
- Goldegg kastélya a benne foglalt tárlattal egyetemben
- a Tauern-vasút múzeuma terepasztalokkal
- Seelacken tájháza, esetleg Sunnpau rézbányája
- Pongau hatalmas dómja
- a Gernkogel csúcs az Alpendorf kötélvasút felől felsétálva
- Alpentherme élményfűrdő Bad Hofgasteinben
Goldegg im Pongau egy dimbes-dombos fennsíkon fekszik a Salzach völgye felett. Különleges vonzerejét a békés tó partján álló festői várkastélyának és templomának köszönheti. És a tojáshoz persze semmi köze, hiszen az németül ei.
Az épület eredete a múlt homályába vész, de a 10. században már állt itt egy erődítés, amelynek valami viszály során való pusztulását követően 1323-ban kezdődött a most látható várkastély és a templom építése.
A birtokot azután 600 éven keresztül adták-vették, zsákmányolták, jutalmul kapták, jelzálogba csapták, adósságként törlesztették; szóval kismilliószor cserélt gazdát. Mindezt elképesztő vagyoni jogbiztonság közepette. Amíg arrafelé a hatszáz év összes ügylete szigorúan dokumentált és jogilag alátámasztott, addig minálunk ennyi idő alatt kábé hatszázszor sérült a magántulajdonhoz való jog.
A kastély felett 1973 óta Goldegg falu közössége rendelkezik. A múzeumi bútorok, tárgyak és eszközök nem kordon és vitrin mögé rejtve kínálják magukat, hanem testközelből. Kicsit csodálkozom is, hogy miért engednek minket a többszáz éves szőnyegen tapodni, bár az állapotát elnézve annak talán már mindegy.
Nem véletlen a hójáró készségek sokasága, hiszen az év harmadában itt masszívan fehérbe burkolózik a táj.
Nahát, íme egy klasszikus bajor curling (eisstock) csúszka! A mai olimpiai sportágat elvileg az Ailsa Craig skót szigetről származó gránit kőbigyóval játsszák, de az Alpokban az alábbi fajta fatányér hódított.
Már tegnap, Klammstein várában is fantasztikus farsangi jelmezeket és álarcokat láttunk, ám itt tovább fokozódik az álmélkodásunk. Érdekes, hogy ez az Ausztria teljes területén elterjedt népszokás nem áramlott át a mi nyugati végeinkre, csupán a délvidéki-szláv sokácok és bunyevácok hoztak be Magyarországra a maskaraszörnyeket.
A letűnt korok egyenetlen ablaküvege a várfal alatti tüneményes kultúrtáj megkapóan szép áttörését vetíti felénk.
Kilépünk a kicsinyke erkélyre, hogy beleszimatoljuk a nedves külvilágba, amely hőmérsékletében az otthoni késő októbert idézi, noha nyaralni jöttünk. Hiába, az itteni vakítóan zöld növényvilágot ez teremti meg, és nem a hazai hőségrettenet.
A tájra tekintve, a primer gyönyörködésen túl egyből az alant húzódó aszfaltcsíkra vetül az érdeklődésünk. Ez vajon mi a bánat? Én kötélhúzó-versenypályára tippelek, de a gyerekek azonnal lehülyéznek; apa, ez egy curlingpálya - telente lejegelve!
Visszabújunk a fincsi belmelegre, és csakhamar a lovagteremben találjuk magunkat, amelynek festett faburkolata vitathatatlanul a kastély legkiválóbb látványossága.
Már kifelé tartva kukucskálunk be egy nem a mi számunkra nyitva hagyott ajtón. Odabent a festőakadémia tagjai szorgoskodnak.
A vár melletti templomkert temetőjének kovácsoltvas keresztjei csodaszámba mennek. Salzburg ugyanilyen sírkertje az egyik első számú ottani turistalátványosság, sőt UNESCO világörökség, itt meg csak úgy van.
A várkastélyra vetett búcsúpillantás után leereszkedünk a völgybe, hogy korszakokat átugorva, és a kultúrhistóriáról a technikatörténetre átnyergelve a Tauern-vasút tárlatát tekintsük meg Schwarzach im Pongau állomásán. Tauern-vasútnak sok mindent hívhatnának ezen a környéken, de az elnevezés konkrétan a Bad Gastein és Mallnitz közötti 8 km-es vasúti alagutat jelenti, a hozzá tartozó uszkve 70 km hosszú hegyi pályaszakasszal.
Mi most, ugyebár, a Magas-Tauern-hegység északi oldalán járunk. A déli oldal már Karintia, és a hegyvonulaton csak néhány, 2000 m-nél is magasabb hágón lehet átkelni. Autóval csupán egyetlen helyen, a híres Großglockner-úton, ahová két nap múlva készülünk menni. Ám az észak-déli áruszállításra való kínzó igény már jóval a motorizáció térhódítása előtt, a gőzmozdonyok idejében megjelent. Az 1870-től szövögetett birodalmi vasúti álmok végül 1901-ben öltöttek kapavágást, és a teljes vonal, algútastul, mindenestül 1909-re készült el.
Azután teltek az évtizedek, és Pongau régi kocsiszínje elavulttá vált, funkcióit átadta az állomás újabb épületeinek. A végromlás előtt - 1993 őszén - néhány helybéli vasútrajongó berzenkedett az ellen, hogy Helyi Érdektelen Vasúttá változzon minden, ezért önkéntes ápolás alá vette a létesítményeket, majd megalapította a Múzeum és Modell Egyesületet. A város azután 1996 júliusában kibérelte a vasúttól a területet, és az egyesület kezelésére bízta. Munkájuk nyomán 2003-ban nyílt meg Tauern Vasútmúzeum.
A hosszú, U-alakú terepasztal természetesen a Tauern-vasutat eleveníti meg, a 60-as éveket idézve, a két végén Angertal és Mühldorf-Möllbrücke vasútállomásokkal.
A létesítmény minden tárgya saját kézimunka, nem holmi bolti összerakós, és csak olyan mozdonyok, szerelvények szaladgálnak rajta, amelyek ténylegesen közlekedtek menetrend szerint a Tauern-vasúton.
A település feletti dombon a közeli szomszéd, Sankt Veit im Pongau 1738-ban épült hatalmas tanyaházát, a Seelackenhaust tekintjük meg. Sajnos csak kívülről, mert ma szünnap van. Pedig a szobabelsők állítólag nagyon hangulatosak
A homlokzati ablakpárokra növesztett alma- és körtefa pedig egészen páratlan! Nekünk is van egy ilyenre nevelt fánk a házfalon otthon, de az messze nem ennyire szép, mint ezek.
A falu mellett még egy remek program adódik - amely a többihez hasonlóan ingyenes a SalzburgerLand kártyánkkal - Sunnpau 4000 éves rézbányája. Azonban a vezetett túrára rosszul időzítettünk, a következőre oly sokat kellene várni, hogy inkább odébb állunk, és röpke kitérőt teszünk Sankt Johann im Pongau felé, csakis a katedrális megtekintése végett.
A templomot először 924-ben említették egy dokumentumban, ám annak már csak szerény falmaradékai találhatók meg a jelenleg álló épületben, hiszen az évszázadok alatt többször átépült, majd 1855-ben teljesen leégett. Viszont azt kell mondjam, hogy a neogótikus újjáépítés mértéktartóan tükrözi a helyi középkori hagyományokat.
A hegyek közben masszív felhőkbe burkolóztak, és ez arra inspirál bennünket, hogy a nap zárásaként az Alpendorf-felvonóval közibük szárnyaljunk.
Nem számítottunk nagy tömegre odafenn, de aztán rengeteg fával találkoztunk, és a tehenek is népes csapatokban kirándultak.
Baktatunk felfelé, és egyszer csak - hatalmas döbbenetünkre - felbukkan a volánbusz ott, ahol nemhogy a madár se jár, de még a közúthálózat is ezer méterrel alattunk ér véget.
Azután kiderül, hogy a járat a hegyhez tartozik, szegényke sosem ereszkedik le innen, hogy némi mélységi levegőt szippantson. Mindössze a felvonó felső állomása és a 200 méterrel magasabban lévő csúcs között ingázik fáradhatatlanul. Ez igazán ámulatba ejtő, az meg egyenesen vicces, hogy az összes kijelzőjén akkurátusan kifényreklámozzák merre tart éppen. Pedig arra a dőléséből is simán rá lehet jönni.
No de minek is, kiért is ez az első osztályú fuvarszervíz? Elárulom. A Grafenberg csúcsa körül, a sípályák területén nyáron kiterjedt gyerekboldogító létesítményrendszer üzemel. Ehhez mondjuk nem volna muszáj buszjáratot pöfögtetni a natúrpark szívében, de mégis.
És lám, milyen jó elgondolás a magaslati élménypark! Mindig van látogató, ma például itt vagyunk mi öten. Ki is élvezzük a nekünk szánt mesevilágot. Az élvezés jeges szemöldökig húzott kapucniban történik.
Nem tudom eldönteni, hogy a faféreg ronda-e vagy gusztustalan. A gyerekeknek marhára bejön.
Ja, hogy esni kezd? Akkor futva igyekszünk a tóhoz, megejteni egy pajkos tutajozást.
Hmm, ennek azért van némi Ragnarök fílingje, ahogy a semmibe húzzuk magunkat, és lezuhanunk a világ végén, hogy Fenrik torkában abszolváljuk dicstelen földi pályfutásunkat. Mondom én hogy kalandpark!
Mégsem így történik, ehelyett lefelé jöttünkben csinos zergékbe és kőszáli kecskékbe botlunk, megérdemelt jutalmaként a kietlen tájon való magányos barangolásunknak. Ja, nem amiatt. Ugyanis a vadállomány egy bekerített részen tenyészik, szóval ha egy Leslie Mándoki koncert teljes közönsége vonulna fel eme ösvényen, akkor sem tudnának elrejtőzni a firtató szemek elől.
Mindenestre nagyon cukik, és meg sem próbálnak elbújni miattunk. Az is igaz, hogy alig látjuk egymást a ködben.
Hopp, egy buszmegálló félúton. Az idő is szorít minket az utolsó felvonó elérésére, de még inkább a felföldi tömegközlekedés iránti poénvágy sarkall arra, hogy górcső alá vegyem a menetrendet. Wow, mindjárt jön!
A várakozás megkönnyítésére áltrafóházat építettek a fűbe, teremmászó fogásokkal, hogy a gyerekek és a csalódott futballszurkolók azon vezessék le megmaradt energiáikat a busz szétszedése helyett. A kvalifikált tervezők kiugró párkánnyal szándékozták megakadályozni a nemkívánatos feljutást a tetőre. Ühüm. Csabi fiam inkább a kihívás részének tekintette a sarkalatos ácsolmányt.
A busz begördül, és belecsücsenve szinte elolvadunk a puha székek melegségében. Ám az arcomon szétterülő kaján vigyor végtére is nem ennek köszönhető, hanem a szürrealitásnak, hogy itt furikázunk kétezer méteren.
Dacára a réteges öltözködésnek, azért kifagytunk a hegyen, jónak láttuk tehát hazafelé bekukkantani Bad Hofgastein kényeztető fürdőjébe, az Alpentherme-be. Élményfürdő, gyermekbirodalom, relaxrészleg, welnessvilág és egy hatalmas, naturista kül- és beltéri szaunapark boldogít minket. Ráadásul a forró vízben csücsülve az első napon megjárt via ferrátához vezető felvonóra nyílik a kilátás.
Mára ennyi.
Itt jártunk:
Linkek:
