A Kid Kalandok vendégszerzője, Ottó Krisztián mutatja be az Aggteleki-karszt egyik legszebb túraútvonalát

1. Jósvafő

A horkolásnak megvannak a maga élettani okai, ennek firtatása nem feladatom, ám reggel, hálótársaim a kis parasztház zárt terében mégsem tolerálták az elfogadható indokok nélkül megejtett, őszintén udvariatlan, nyomokban kárörvendést is tartalmazó mosolyomat, mellyel kárpótolni szándékoztam őket az elmúlt órák ütemtelen harsonája miatt.

Jósvafő ébredezni kezdett. A konyhában mintha gránát robbant volna, mely több boros hordót, valamint egy cefreszagú pálinkafőzdét talált volna telibe, tette volna azt a földdel egyenlővé, s mely csapást követően kicsiny csapatunk mint légnyomás sújtotta túlélők, a legalapvetőbb létfenntartó funkciókkal próbáltunk a minimális kommunikációs megnyilvánulásainkon túl a reggeli étkezésre koncentrálni.

Az Aggteleki-karszt éledező tavaszi színei ellenállhatatlanul invitáltak engem, így korábbi elhatározásomhoz hűen, kénytelen voltam irritáló társaságomtól megfosztani a többieket, akik Balázs és Péter barátunk szakavatott iránymutatásai alapján a Béke-barlang korábban általam is megismert elbűvölő, és sokak számára elérhetetlen földalatti természeti képződményeit csodálhatták meg.

Első lépéseim a helyi kocsma előtt vezettek el, amit én a nálamnál hatalmasabb erők jeleként értelmeztem, s betértem egy reggeli kávéra, valamint egy heveny pohár csapolt világosra, mintegy a túrához szükséges energiát juttatva a szervezetembe.

Az aktuális divat által diktált elvárásokhoz képest enyhe többletsúllyal rendelkező, ám ártatlannak nem mondható fiatalságában is bájos, copfos pultos lány felé megejtett lehengerlő mosolyomra érkezett válaszpillantás egyértelműsítette bennem, hogy nem marasztalna az indokoltnál tovább, így bakancsom fűzőit megszorítva, hátamra kaptam zsákomat, és foghegyről odavetett élcelődő búcsúszavaimmal még egy utolsó sikertelen próbálkozást tettem a jobb megítélésem érdekében.

2. Szelcepuszta

Szelcepuszta Jósvafőtől lévő távolsága a piros jelzésen hozzávetőlegesen 6 km, melyhez elhanyagolható szintkülönbség párosul. Az ok, hogy én ezt egy alsós óvodai csoport szintideje felett teljesítettem, az a táj lehengerlő szépsége, mellyel képtelen voltam betelni. Már itt megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy feleségem után a természet második legtökéletesebb alkotása az Aggteleki-karsztvidék, s ez a nap folyamán több alkalommal is megerősítést nyert.

Minden látható, és e távolságból átláthatatlan zugában, lankáinak friss üdeségében, az élővilág élénk üzeneteivel tarkított zöldjében elveszve, párás tekintettel csattogtattam telefonomba integrált fényképezőgépemet, azzal a tudattal, hogy amit én ott akkor látok és átélek, az szavakkal és fényképekkel más számára visszaadhatatlan.

Bő másfél órába telt így, mire Szelcepuszta határában - helyben megszállt - bizonytalan kószálókkal találkoztam, kik láthatóan nem mertek az ideiglenes lakóhelyükként szolgáló vendégház látókörén kívül kerülni. Kedves szavakkal üdvözöltük egymást és próbáltam rávenni őket, hogy merészkedjenek távolabbra is, és ha tehetik, feltétlenül járják végig a Jósvafőig vezető utat, mert megéri.

A kicsiny településen áthaladva, nyitott karámok és kerítések között, dühödt lónyerítés és fogcsörtés kutyaugatás motivált dinamikusabb haladásra. Peckesen, határozott lépésekkel - leplezve, hogy maradék bátorságomat csaknem nadrágomba senderítettem - ügettem a jeleket követve Derenk romfalu irányába, most már erdei úton, árnyas fák lombjai alatt, egy rövid szakaszon a közös kék-piros jelzésen.

Hamarosan meredeken lejteni kezdett az út, és nemsokára már patak csörgedezett a jobbomon, annak csobogó muzsikájával és kis zubogóinak látványával nyújtva újabb maradandó élményeket. Közeledve a tizedik km-emhez a piros és kék jelzés kettévált. Itt én az országos kék útvonalát követve tértem le északnak, az egykori lengyel kisebbség lakta Derenk pusztasága felé.

3. Derenk 

Virágzó rétek között vezet hosszan az út, egy pillanatra se hagyva lankadni ámuló csodálatomat. Fura érzés kerített hatalmába egyik lépésnél, mikor is a jobb lábamon cikázott végig egy, a semmiből hirtelen előtört fájdalom, ám azt betudtam a Szelcepuszta előtti rövidítésem során átlépett kötélnek, (a nap egyik tanulsága; ami villanypásztornak látszik, az általában az is), így le is táboroztam egy édescsokoládéval bevont balatonszelet erejéig, melyet intenzív műanyagízt árasztó palackozott vízzel öblítettem le.

Fenyvesek jellegzetes illata övezte szakasz következett, ahonnét kiérve már a valaha volt Derenk falva egyetlen megőrzött épülete, a szebb időket is megélt iskolaépület karbantartott és óva őrzött fehérje csillant meg a dombtetőn. Közeledtemre az árnyasban négy fiatal készülődött rögtönzött pihenőjét feladni, minek okán érdemi információktól mentes üdvözlésre volt mód csupán, s fel is kapaszkodtam a dombtetőre, odafentről átlátni az elém táruló panorámát.

Pillanatnyi habozás kerített hatalmába a hazatérést illetően; amennyiben barátaim tartják az előirányzott ütemtervüket, úgy most visszafordulva vélelmezhetően velük egy időben érek én is, ám így kimarad számomra Szádvár megtekintése, ha azonban a romok felé is elkunkorodom, úgy visszaérve Jósvafőre esélyes, hogy elkerüljük egymást, és térerő hiányában nehézkes a kapcsolatfelvétel is. Azzal nyugtatva magamat, hogy az útszéli kocsma biztos találkahely, inkább a számomra is kedvesebb megoldást választva Szádvár felé vettem az irányt.

4. Szádvár

Az eddigi békés lankák után itt már meredekebb kaptatók tarkították utamat, melyek közül az utolsót legyűrve elértem aznapi tizenötödik km-emet, és egyben felértem Szádvár romjaihoz. A közeli Szögliget egyik vendégházának és a hegy lábánál kialakított parkolónak köszönhetően ide többen felmerészkedtek, így hiába a várrom nagy alapterülete, igazán csendesen félrevonulni - másoktól távol - nem volt lehetőségem.

A látvány lenyűgöző volt! Körbejárva a várfal maradványait, megcsodálhattam az idevezető út egy részét, az alattunk elterülő falu látképét, de a tiszta időben elláttam a Tátra havas csúcsáig is. Gyenge és ingatag jellemem egyes hazai hegyvidékek iránti korlátolt szenvedélye elvakulttá tett engem az elmúlt évtizedekben, és csak magamat hibáztathatom, hogy ezen vidék bebarangolása - elég elítélhető módon - eddig nem képezte életem részét.

A jóleső pihenés és a látvány láthatatlan karmaikkal marasztaltak volna még, ám az előttem álló visszaút újabb 15 km-ének elébem vetülő képe lefejtette azokat magamról, s útra keltem. A kezdeti szakaszon az idevezetőtől eltérő utat választottam visszafelé, melynek során volt lehetőségem megtapasztalni, hogy a hegyoldalból fakadó hangulatos források nem csupán jó fotótémát szolgáltatnak, hanem a kiszáradás elleni természetes folyadékot is biztosítanak. Ezen megfigyelésemből csupán az előbbit alkalmaztam utamon, emiatt az utolsó egy órában a rendelkezésemre álló minimális vízmennyiséget igen körültekintően kellett beosztanom.

5. Jósvafő

Az aznapi harmincadik km-em, az indulásomtól számított alig nyolcadik órában már Jósvafő határában ért engem.

Barátaimat nem lelvén, a kocsma teraszán pihentem le, ahol az udvarias kiszolgálást követően élvezettel öntöttem magamba a habzó ambróziát... majd a másikat. Elhanyagolható közjátékokat követően (megvacsoráztam a Malom fogadóban, összefutottam a többiekkel, stb.) végül az este nagy részét itt töltöttük a többiekkel, ahol Balázs szolgáltatta a gitárzenét, a társaság a jó hangulatot, a copfos pincérlány pedig az italokat és a vizuális gyönyört. Meglátásom szerint jelentősen túltöltöttük magunkat, és ezen véleményemnek nem félek hangot adni.

6. Almás-rét

Sejtettem, hogy másnap már nem sok telik tőlem, de abból is megpróbáltam kihozni a minimumot. A csapat a Kossuth-barlang rejtelmeinek megtekintését ütemezte be aznapra, míg én a rendelkezésemre álló szűk időt igyekeztem a lehető legaktívabban eltúrázni.

Ideiglenes túratársunk, Rudel Lopez Mexikóból, akire az átmeneti magyarországi tartózkodása alatt elég elítélhető módon a Jocó nevet aggatták a keresztségben, erős migrénre és általános testi gyengeségre hivatkozva lemondta a barlangi túrát, s a házban maradt semmittenni, és ez a döntése, az előző éjszaka a kocsma forgatagában, a helyi felhozatalt tekintve is átlagos szépségű pultos lány kegyeiért folytatott küzdelem során elfogyasztott alkoholmennyiség ismeretében, számunkra egyáltalán nem volt meglepő.

Őt magára hagyva, első lépéseimet követően úgy hozta a sors, hogy a tökéletes földrajzi fekvéssel bíró becsületsüllyesztő újra keresztezte utamat, melynek teraszán a korábban eltántoríthatatlan határozottsággal barlangászni indult, félelmet nem ismerő barátaim múlatták az időt, arra hivatkozva, hogy egyikük a mosdóba ment és rá várnak..., ám a létszám teljes volt.

Nem hibáztattam őket, s hittem abban, hogy eljutnak a barlangig, így elindultam utamon. Ahogy az szinte minden hegyi faluban szokás, edzett fogsorát csattogtató keverék kutya rontott rám egy kerítés nélküli ház portájáról, a háziak szenvtelen, unott tekintetével kísérve annak gyilkos kirohanását. A lábon kihordott életveszélyt követően aztán hirtelen rám telepedett a megnyugtató csend, melynek szimfóniáját vidám madárcsivitelés hangszerelte, s dallamaival diktálta ütemekre lépkedtem felfelé a hegyek rengetegébe.

A csapás járatlansága miatt, átgázolhatatlan sűrű képezte akadályokkal folytatott birok lassította haladásomat egy hosszú szakaszon, melyet magam mögött tudva már kényelmesen tudtam kapaszkodni felfelé, úticélom irányába. S ekkor az eredeti szándék egy szemvillanás alatt hiúsult meg, mert egy magaslati ponton, az elágazásnál kiszélesedett előttem a tér és megpillantottam az Almás-rét békés zöldjét.

Szépsége azonnal magával ragadott, s letérve utamról, előbb bebarangoltam annak lankáit, majd feladva korábbi terveimet - zsákomat magam mellé dobva a fűbe - élvezettel vetettem magamat a hamvas zöldbe, hogy bő fertály órára eggyé válhassak a természettel. Az összeolvadás folyamata a hangyabolyba tenyereléstől, egészen a vadak hátrahagyott ürülékében történő akaratlan meghempergőzésen keresztül, egészen a böglyök tétova zaklatásáig zajlott, ám ezektől elvonatkoztatva a hely paradicsomi állapotokat idézett. 

Az idő szűke terelt engem vissza Jósvafőre, hogy a hegyről levezető egyetlen úton, ismét gyáván megfutamodhassak a keverék eb (igazából fajtiszta karsztterrier) hörgő haragja elől, majd barátaimra lelve újra visszatérhessek a számomra oly jól ismert világba, ahol a kivagyiság mértéke a jelentős értékvesztéssel birtokolt gépjármű mérete és gyorsulása, valamint a filléres és online magazinok celebjei által sugallt értékek téves értelmezése folytán személyre szabott stresszes életvitel.