Szép nap ígérkezik, ahogy a kempingben a reggelit majszolva a Vrátna-völgy szikláiban gyönyörködünk. Oda is eljutunk majd holnap, de ma a tőle keletre lévő Diery-szurdokok láncolatán fogunk felfelé törni. Célunk a Malý Rozsutec impozáns sziklacsúcsának meghódítása, ami a kiskamaszainkkal abszolút tejesíthető vállalás. (Abba most nem mennék bele - afféle önjelölt Norbiként -, hogy 90 kilós gyerekekkel vajon abszolválható-e).

A szurdok semmivel sem marad el a Szlovák Paradicsom hasonló látványosságaitól, sőt abban a tekintetben felül is múlja azokat, hogy itt egy olyan - 860 m szintemelkedésű - csúcsmászásról van szó, ahol az út 80%-át a szurdokban tesszük meg.

Ekkora mértékű kanyonintenzitást a "szlovákpariban" is csak úgy lehet összehozni, ha több szurdokot kombinálunk össze egy napra.

Túránk a Terhely (Terchova) külvárosában található Biely Potok fizetős parkolóból indul. A korai nekirugaszkodás merész terve itt majdnem dugába is dőlt, mert a parkolómenedzser srác színe előtt vágott az elevenünkbe, hogy készpénz az bizony nuku. Arra pedig itt gondosan ügyelnek, hogy az autósok a parkolón kívül sehol ne háborgathassák kelletlen roncsaikkal az üdülőtelep békés idilljét.

De a fiú hamar gyógyírt adott a bánatunkra. Beinvitált a parkolóba, mondván, hogy amikor majd elhaladunk a turistaház előtt, akkor annak csehójában méltóztassunk a bankkártyánkkal leróni 3 eurót. Roppant szívélyes hozzáállás.

(Amennyiben megtelt parkolóra érkeznénk, akkor is van mentőöv, hiszen a takaros porták kapujában állva kendős nénikék árulják fülledt szolgáltatásukat, azaz a gépjármű elhelyezését a napos kertjeikben, 5 euróért.)

Bakancsra kapva mindössze tíz perc séta a Dolné diery (Alsó-hasadék) kezdete. 

Hipp-hopp elérjük az első elágazást. Folytathatnánk akár jobbra, a Dolné diery-n felfelé, de mi inkább a vele párhuzamosan haladó utat választjuk, amelynek kezdeti szakasza a sokkal merészebb formakinccsel csábító Nové diery.

Ezen ösvény külön pozitívuma, hogy átmenetileg kiemelkedhetünk a sziklasikátorból, és vethetünk pár kényeztető pillantást a környező erdőkre és a hegyoldalak sziluettjére.

A Podžiar rétjének sarkában visszacsatlakozunk a főcsapásra, amelyen meglódulva rögvest a Horné diery-ben (Felső-hasadék) találjuk magunkat.

Egyre emberdúsabb a buli. Ami azzal jár, hogy nem a saját tempónkban, hanem a sokasághoz igazodva tudunk haladni. Persze mindig akadnak lánglelkű ifjak és teljesítmény-idegzsábával terhelt, kiöregedett, magányos alpinisták, akik előzésképpen a leglehetetlenebb helyen ugrándozzák körül a nyájat, de ezzel igazán nem okoznak fejfájást senkinek, inkább csak plusz mulatságot, hiszen a képességeiket meghaladó igyekezetük révén általában a patakba szoktak esni.

Létrás vízesések és bukdácsolós patakmedrek váltogatják egymást. A kényszerű várakozás közben meglepetésszerű gyorsasággal fejlődnek ki alkalmi barátságok és szerelmek. Senki nem számít idegennek a sziklák ölelésében.

A Pod Tesnou Riznou elágazásához felérve egy kisebb tévedésbe esünk. Azt hisszük, hogy a továbbiakban már nem lesz szurdok, ezért a felfelé vezető kék jelzés helyett a zöldet választjuk, amely - mint utóbb kiderült - a lejöveteli útvonal. Az ebből adódó galibáról majd később értekezek.

A Rozsutecek közötti hágó (Sedlo Medzirozsutece) elérése igazi reveláció. Pazar rétek, mesés ormok és tízóraizó nyugdíjasok gyűrűjében élvezhetjük a megérdemelt pihenést.

Az áhított csúcs szinte karnyújtásnyira pózol. Kisvártatva neki is vágunk az utolsó meredélynek.

A terebélyes sziklafal közepén vezető csapás meredekebb a fotók alapján feltételezhetőnél, láncok is segítik a kapaszkodást, de aggodalomra semmi ok.

A hátunk mögé tekintve kitűnő kilátás nyílik az imént elhagyott hágó rétjére és a Veľký Rozsutec markáns tömbjére. Felmerült, hogy annak meghódítását is hozzáillesszük a mai programhoz, de az további 400 m szintemelkedéssel járna, és ahhoz ezúttal nem fűlött a fogunk. Ám a mai alkalmi ismerőseink közül sokaknak evidens, hogy anélkül nem is szabad hazamenni.

A csúcsról szerteszét tekintünk. Hegyek, völgyek, felhők. Kábé erre is számítottunk, hiába, a rutin meg az évek. A Kis-Fátra igazán szép. 

A fényképezőgépem objektívjét elködösítette a tetőfokára vágó hőség okán termett kipárolgásom, és emiatt - akaratomon kívül - két homályosan hangulatos zsánerképet mesterkélek össze a lejövetel során.

A hágóból, mint aki jól végezte dolgát, (hiszen ennél jobban nem is végezhettük volna), elindulunk lefelé a kék jelzésen. Hamarosan ismét szurdokba csöppenünk, ami nem is lenne baj - sőt öröm - egészen addig, amíg egy létrákkal felszerelt vízesésrendszer tetejébe nem érünk.

Szeretnénk lejutni, ám a szemből hömpölygő tömeg ezt nemigen teszi lehetővé. A lefelé óbégatott többszöri angol könyörgésem süket fülekre talál. Valószínűleg nem holmi nyelvi nehézségek miatt, hanem annak okán, hogy tényleg nem ér le a hangom a vízesés aláig. Jönnek felfelé. Tízen, húszan, harmincan, de csak minden harmadik túrázótól részesülünk alapos kioktatásban, a többiek bántóan kutyába sem vesznek bennünket.

Van olyan öntudatos hegymester, aki kihajtogatja nekünk az 1967-es papír térképét, elmutogatva, hogy azon nyilak jelzik a haladási irányt. Értjük, amit hajtogat, mert a mi Mapy.cz alkalmazásunk is ilyen jelekkel operál a lentebbi szurdokokra vonatkozóan, ahol délelőtt figyelembe is vettük az intő hieroglifát, ám erre a szakaszra nem jelzett ilyesmit.

Meghunyászkodva várjuk a kedvező lehetőséget, ami azért el is következik. Közben mögöttünk felgyűlik néhány hozzánk hasonló renitens, és ettől mindjárt jobban érezzük magunkat. A lentebbi szakaszon pedig már simán elfér egymás mellett a kétirányú forgalom.

A továbbiakban már becsületesen a lefelé vezető zöld jelzésen haladunk. Jócskán megérezzük a lábunkban a süllyedést. Hamarosan megpillantjuk a Vrchpodžiar-hágó rétjét, az áhított pihenő helyszínét.

A rét gyönyörű, és az benne a legszebb, hogy a sarkában egy kedélyes hegyi büfé húzódik meg. Nem áltatom a gyerekeket azzal, hogy képes leszek ott kártyával vásárolni három liter hűs kofolát, de azért bepróbálkozom. Túl sikeres jós vagyok, persze hogy csak készpénzes a kereskedés, így visszakullogok a padocskánkhoz, és a maradék vizünk mellé még felszolgáljuk a srácoknak az utolsó rágcsálnivalókat a hátizsákból.

Innen már csupán fél óra csoszogás vár ránk a reggel kikerült Dolné diery pazarul kényelmesre domesztikált szurdokán keresztül. 

A túra minden ízében tökéletesre sikeredett. Annyit viszont érdemes észben tartani, hogy egy nyári, hétvégi napon vélhetően nem lehet elférni a tömegtől. Mi a coviddal terhelt tavalyi nyár egy random hétköznapján is meglehetős zsúfoltsággal szembesültünk.

Vacsorára fergeteges hússütést csapunk a kempingben.

Itt jártunk: