Bécsi keringő
Alsó-Ausztria (1. nap)
Alsó-Ausztria tartomány eddig elhanyagolt mostohagyermeke volt az utazási vágyaimnak, ahogy a nászutasok és a lottónyertesek körében sem szerepel az első számú célpontok között. A tudományom addig terjedt, hogy persze itt található Bécs, meg Burgenlandon túl a Hohe Wand és a Schneeberg, ahová kirándulni járunk, meg hogy nyilván kell még lennie valami életjelnek a cseh határig bezárólag, de hogy mindaz miben manifesztálódik, az eddig homály volt számomra.
Ez a felületes tudás annál is bűnösebb, hiszen mégiscsak Alsó- és Felső-Ausztria az a történelmi tényező, amely összekovácsolója, és névadója is a mai Ausztriának, illetve ősi fészke a középkori Babenberg- és az őket leváltó Habsburg dinasztiának.
Tehát éppen ideje volt kiköszörülni a csorbát, ezért az idei nyaralásunkat erre a vidékre terveztük. A döntéshez külön lökést adott az Alsó-Ausztria turistakártya (Niederösterreich Card) megszerzésének lehetősége, amely még úgy is jutányos árú, hogy mi csak egy hétig használjuk, noha egy teljes évig érvényes. Ha valaki mind a 300 látnivalót felkeresi, amelyre a kártya ingyenes belépést biztosít, akkor több mint 3000 euró összegű belépődíjat spórol meg!
A következő kilenc bejegyzésben napokra bontva olvashatjátok majd az élményeinket. Ebben a maiban még nem tárom fel a tartomány távolabbi csodáit, mert az NÖ-Card része számos bécsi látnivaló is, így az első napot a császári fővárosban töltjük.
Sőt, kapásból odáig sem jutunk, mert a repülőteréről és kőolajfinomítójáról híres Schwechat vasúti múzeumába térünk be. Az egykori fűtőházak és a kiállított járművek nem az Osztrák Szövetségi Vasút (azaz ÖBB) kötelékéből hagyományozódtak a múzeumra, hanem a néhai Pressburger Bahn tulajdonát képezték, amely éppen olyan regionális társaság volt, mint a máig fennálló Győr-Sopron-Ebenfurt Vasút (osztrák nevén Raaberbahn).
Szóval a Bécset Pozsonnyal 1914-től összekötő Pressburger Bahn fő telephelyén járunk. A társaság neve lefordítva Pozsonyi Vasút lenne, ám a működése idején hazánkban Bécsi Villamos névvel illették, ami annyiban találó volt, hogy mindkét fővárosban a helyi villamospályán gurult. Pozsony nevének használatát pedig politikai okból kerülték, mert a magyar kormány a projekt mögött Pozsony további elnémetesítét sejtette (1910-ben a városban már többségbe kerültek a németek), és igazuk lehetett, hisz éppúgy jelképerejű, hogy a bécsi udvar miért éppen Pozsonyról nevezte el az új vonalat. Szó ami szó, a Magyar Királyi Kereskedelmi Minisztérium évekig hátráltatta az engedélyek kiadását, a Magyar Államvasutak pedig nem járult hozzá, hogy az új társaság a Pozsony–Hegyeshalom vasútvonal részét képező Ferenc József hidat használhassa. A Monarchia jogrendjében éppen az volt a daliás, hogy egy magyar állami cég simán packázhatott a császárral, ráadásul pont az ő nevét viselő híd kapcsán.
A múzeum megközelítéséhez kövessük bátran a navigáció javaslatát a kertvárosi utcácskák zegzugos szövetében. Belépve, a fő csarnokban egyből a villamosvasút mozdonyait és vagonjait szemlélhetjük meg.
Ez pedig itt - a maga két méteres testhosszával - a világ legrövidebb mozdonya. Állomási vagonrendezgetéshez használták.
A postavagon nagyon hangulatos munkahely lehetett. A helyi sörgyár mozdonya meg pláne!
Miután felmásztunk az összes mozdonyra és kocsira, egy overallos ember intett magához minket, azzal hogy ideje kisvasútra pattannunk, gyalogtempóban átfurikázódni a telep hátsó fertályába.
Az ottani csarnok nem kiállítótér, hanem a múzeumot fenntartó Vasútrajongó Egyesület szerelő- és karbantartó műhelye. De mivel mi voltunk az egyetlen látogatók, különprogram gyanánt oda is beengedtek minket.
Az épület egy része bérbe van adva olyan külsős vállalkozásoknak, amelyek szintén vasúti járművek felújításával foglalkoznak. Itt botlottunk egy kedves magyar mesteremberbe, aki elmondása szerint 6 éve dolgozik az alábbi képen látható személykocsi újjáépítésével, miután azelőtt 11 évig csinált egy másikat. Csodálatos, hogy vannak még emberek, akik számára a korallok mércéje szerint telik az idő, avagy cseppkőtempóban kullog.
Végezve a technika olajillatú szentélyével, immár átadjuk magunkat a művészet festékszagú citadellájának, amely ez esetben a bécsi Felső-Belvedere kastély. A híres park felől közelítünk.
A kastélyt a kalandos életű Savoyai Jenő herceg (Prince Eugene Francis of Savoy–Carignano) építette. A párizsi születésű olasz-francia úriember kiválóan tengette napjait a Napkirály udvarában, ám hosszú távú karrierlehetőségeit meglehetősen beárnyékolta az a szerencsétlen körülmény, hogy anyját, Olympia Mancinit belekeverték a király megölésére irányuló összeesküvésbe (aki, ha ebben nem is, de más főurak megmérgezésében valóban részt vehetett). XIV. Lajosban ettől függetlenül is lehetett némi tüske Olympiával kapcsolatban, hiszen 11 éves korában feleségül akarta venni az akkor 16 éves kiscsajt, ám a király anyja - ezt megelőzendő - pofátlanul hozzáadta lányt a mi Savoyaink apjához. De hoppá, a leány ekkor már a koraérett gyerekkirály 3 hónapos magzatát hordta a szíve alatt.
Tehát ott tartottunk, hogy a kegyvesztetté vált Olympia ötödik fia, Jenő 20 évesen emigrált Ausztriába, még pont időben ahhoz, hogy csatlakozzon Buda 1686-os visszavívásához. S ha már ilyen jól belejött, ezután évtizedekig harcolt a törökök ellen, közben mesés vagyont gyűjtve.
Már túl volt néhány kastély és palota építtetésén (például kedvenc magyar birtokán, Ráckevén), amikor 1712-ben elkezdte az Alsó-, majd 1717-be a Felső-Belvedere építését, hogy azután élettársával, Batthyány-Strattmann Eleonore magyar grófnővel töltsön benne boldog éveket.
A herceg halála után nem sokkal Mária Terézia vásárolta meg a birtokot, aki 1776-ban a Császári Képtárat a Stallburgból a Felső-Belvederébe helyeztette át, és célul tűzte ki a császári gyűjtemény nyilvánosság számára való bemutatását. Így vált a Felső-Belvedere Képgaléria 1781-ben a világ egyik első nyilvános múzeumává.
A kiállítás egyértelmű slágere a három legismertebb osztrák festő Gustav Klimt, Egon Schiele és Oskar Kokoschka képeinek bőséges gyűjteménye, de én például kifejezetten odavagyok az osztrák impresszionizmus számunkra nem közismert, varázslatos képeiért is.
Savoyai Jenőről még annyit, hogy ő építtette a Pozsonyhoz közeli Schloss Hof kastélyát is, amely szintén része az NÖ-Card kínálatának, de sajnos nekünk nincs időnk a kitérőre. Pedig megéri, amint az a lenti kép is mutatja.
foto: austria-info
A gyerekek szervezete amúgy is csak mérsékelt adagolásban tolerálja a kastélyokat, nem úgy a hadtörténeti múzeumokat, mint amilyen a bécsi Heeresgeschichtliches Museum. Ráadásul ez itt van a Belvedere múzeumkomplexum legdélebbi tagja, a Belvedere 21 közvetlen közelében.
A múzeum Bécs legnagyobb császári laktanyája és fegyvertára; az Arsenal épületeiben található. Történt ugyanis, hogy az 1848-as őszi forradalom során a nép elfoglalta a Renngasse-i régi fegyvertárat, magához ragadta az ott lelt gyilkos eszközöket és kikergette a császári csapatokat a fővárosból. Ezt a kormány annyira a lelkére vette, hogy már 1849-ben elkezdték egy új, hatalmas katonai létesítmény építését, ágyúlövésnyi távolságban a belvárostól. A hatalmas, 688 × 480 méteres területen összesen 72 mesébe illő épületet emeltek, melyből nyolc darab 5-6 ezer fős laktanyaként szolgált, a többi fegyvertár, lőszer- és fegyvergyártó műhely és egy templom. Uszkve 117 millió téglából dobták össze ezt a csekélységet..
Bár az impozáns komplexum alapból az ifjú Ferenc József megalomán hatalmi törekvéseinek az eszköze és egyben fétise volt, az mégis felvilágosult stílusérzékre vall, hogy kapásból beletervezték a múzeumot is, méghozzá az egyik legnagyobb és legszebb épületet szentelve e célra. Íme:
A homlokzat előtti vadászrepülők megvizsgálása után az előcsarnokba toppanunk. Teljesen elképesztő, hogy Bécsben akkor is csak palotában bírnak gondolkozni, ha múzeumot építenek, szerintem akkor is, ha vágóhidat vagy szénosztályozót.
A belső tér kialakítása - amelyhez maga a császár nyújtott közvetlen iránymutatásokat - 16 évig tartott. Látszik, hogy a "múzeum" fedőnév valójában a birodalom fegyvereivel való szemérmetlen dicsekvést takarta, és a hangsúly az „osztrák dicsőségcsarnok” megalkotásán volt.
Azt nem tudom, hogy a 150 évvel ezelőtti kiállítás miként festett, de a mostani már határozottan múzeumszerű, jól látszik a szakmai koncepció.
Először korhű bevásárlókocsinak néztem a tábori csataszéket.
Ez bizony az eredeti automobil, amelyben lelőtték Ferenc Ferdinándot Szarajevóban.
Az első világháborús tárlaton több ilyen acél bunkersapi is látható. Borzalommal szemléljük az ágyúlövedék becsapódás által olvadtan szétfolyt fémet.
A második világháborús szekció érdekessége az a tank, amelyet pár éve találtak a főpályaudvar építkezése során.
A múzeum főépületétől öt perc séta a Panzerhalle, azaz a páncéloscsarnok. A kiállításhoz nem is fűznék semmit, a lenti képekről minden kiviláglik.
Következő állomásunk az Iparművészeti Múzeum (Museum für angewandte Kunst - MAK).
foto: mak.at
A mai MAK elődjét, az Osztrák Császári és Királyi Művészeti és Ipari Múzeumot Ferenc József császár alapította 1863-ban, lényegében az 1852-ben alapított londoni South Kensington Múzeum (ma Victoria & Albert Museum) példáját követve. A kiállítás jelenlegi épülete 1871-ben készült el. Fáradjunk hát beljebb.
A MAK állandó gyűjteményét a fölszinti és emeleti termekben tekintjük meg:
- Bécsi design, arts and crafts 1890-1938 között
- középkori arab és török szőnyegek
- Kína, Japán Korea művészete
- Reneszánsz, barokk, rokokó és klasszicizmus
- Biedermeier, historizmus, szecesszió, és art deco
A kollekció legfontosabb elemei a Wiener Werkstätte tervezőiroda készítményei, Thonet és Kohn fotelei, Danhauser bútorok, Klimt mozaikfríz-tervei a Palais Stocletben, Du Paquier porcelánterme a Palais Dubsky -ból, cseh és velencei poharak gyűjteménye, flandriai és olasz csipke, ezüst, porcelán és szőnyegek, valamint kínai porcelán, japán színes fametszetek (ukiyo-e) és színező sablonok (katagami).
A gyerekeket viszont sokkal jobban érdekli a mai értelemben vett formatervezésnek szentelt MAK Design Lab 2000 kiállítási tárgya az alagsorban. Roppant fantáziadús egyvelegét láthatjuk itt a hétköznapi tárgyaink, bútoraink újraértelmezésének és az értelmetlenség határát esetenként súroló új kezdeményezéseknek.
Ha valaki több napon keresztül szeretné az NÖ-Card előnyeit élvezni, akkor gyerekekkel a következő helyszíneket ajánlom: a Szecesszió épülete, a Városi Közlekedés Múzeuma, Schönbrunn Sivatagi Háza,
Mivel több múzeumot már képtelen befogadni az elménk, esti kempingünk, a Bécstől 15 km-re lévő, Duna-parti Klosterneuburg felé vesszük az irányt. A városka apátsága egy külön kis település a dombtetőn, remek célpont egy esti sétára.
Holnap reggel az NÖ-kártyánkkal ingyen befáradhatnánk a nagy kolostortúrára, megtekinteni a pincét és a könyvtárat valamint a világ első földgömbjeit, de nem fogunk, mert a gyerekeket ez egyáltalán nem érdekli. Nem azért mintha keresztényellenes terroristák lennének, hanem mert az épület legnagyobb része egy barokk főúri palota, amelyre egyáltalán nem kíváncsiak. Megítélésük szerint, amennyi palotát eddig láttak már, az egész életükre kitart. Én azért kerestem egy filmet róla:
Holnap a festői Weinviertel azaz Borvidék régió felé vesszük az irányt.
Linkek:
