A gyerekek ébredési ideje a nyaralás során is közelebb van a hét órához, mint a nyolchoz. A hathoz meg még közelebb. Így, mivel a tervezett programunk 10 órakor nyit, a sátrak lebontása után bőven maradt időnk bepillantást tenni a high-tech társadalom életterébe, amelynek legkeletibb európai végvára a bécsi UNO City. Központi magja 1979-ben létesült az ENSZ különböző szervezetei számára a város által adományozott területen. Azóta komplex üzleti negyeddé fejlődött gyönyörűséges felhőkarcolókkal.

Számunkra a helyi templom volt a legérdekesebb, amely így fest kívülről és belülről:

Ezután búcsút vettünk a 21. századtól, hogy rögtön a 19.-be merüljünk. Ehhez a lehetőséget a Heizhaus, azaz a Fűtőház adta a beszédes nevű Strasshof an der Nordbahn városkában, Bécstől 30 km-re keletre. Az a pláne, hogy ez tényleg egy valódi, működőképes fűtőház, ahol úgy áll bent több épületben a számtalan gőzös, ahogy annak idején. Tehát mindnek megvan a helye, a hozzá tartozó kémény feletti "szagelszívóval", és a legtöbbjüket rendszeresen használják. Az év néhány kitüntetett napján minden egyszerre elindul, és feltárul a múlt. A többi napon pedig nagylelkűen beengedik a csekélyke számú érdeklődőt. Ez egy álmából időnként megelevenedő skanzen (a hozzá tartozó ipari kosszal), nem úgy mint a pesti Vasúttörténeti Park, amely inkább múzeumféle, de funkcionáló fűtőházként az épületei már nem használhatók.

Szóval ez korántsem egy felkapott hely. Jártunk már itt régebben hétköznap, olyankor a Herr Portás bácsin kívül nem lézeng senki az épületekben és a hatalmas szabadtéri vágányrengetegben. Most szándékosan vasárnap jöttünk, mert szerettük volna működés közben látni a beltéri és kültéri lenyűgöző terepasztalokat.

Ez csak részben sikerült, mert a kerti terepasztal körül ugyan egész délelőtt sertepertéltek láthatóan hozzáértő emberek, de odáig nem jutottak, hogy szaladjon is valami a jól ápolt síneken. Egyébként, hogy nem eszi meg a rozsda az egészet?

De milyen öröm volt felfedezni a tegnapi bécsi villamosmúzeumot kicsiben megformázva itt:

Ez inkább a helyi vasútbarátok szentélye, mintsem turistalátványosság, talán éppen ettől olyan különleges és magával ragadó. És a kerti vasútra pont akadt masiniszta.

Pontban délben indultunk tovább a roppant elégedett gyereksereggel az A1 autópályán, végre közelítve a hegyekhez. A Hallstatti-tó partján, szemben a névadó városkával, Obertraunban volt foglalt helyünk a Park am See kempingben. Főszezonban nem is jut hely másként. Az üzemeltető egy ifjú éveiben ideházasodott, most már élemedett korú olasz úriember, aki bőven túlkompenzálta délszaki trehányságát. Számára a lényeg a gyönyörű parkosítás, a vendégek csak a szükséges rosszak. Katonás fegyelmet tart, este 9 után pisszenés sem hallatszik a táborban. Milyen jó is ez kicsi gyerekekkel! De megvan az ára.

Kitűzött parcellák a tó- és tengerparti kempingekben szoktak lenni, a hegyek közt ez nem túl jellemző. Látható módon itt sincsenek, hiszen bármilyen fizikai jelzés megbontaná a park egységességét és harmóniáját. De a bácsi fejében milliméter pontossággal megvannak a parcellák, és elvárja, hogy kitaláld; de rejtélyes, hogy vajon miből. Tehát minden egyes táborozót személyesen telepít le, és több ízben láttuk, ahogy a háta mögött sunyi módon levert sátrakat kíméletlen kérlelhetetlenséggel rakatja arrébb fél méterrel. Nincs az betépett tinédzser, túlkoros hippi, motoros bandavezér, nőstényoroszlán anyatigris, aki ne megszeppent gyerekként állna előtte.

Külön szépség a számos bérelhető cirkuszi lakókocsi, ezek a booking.com-on is foglalhatók.

A mi sátrunk ott áll a bokrok mélyén. A kemping e pillanatban teltházas, ez a nagy rét előttünk egyszerűen nem sátorhely, és punktum!

A Hallstatti-tó közhelyesen meseszép. És 17 fokos jó esetben. Ez a gyerekeket semmiképpen nem tarthatta vissza a fürdéstől, de olyan fülledt meleg volt, hogy Nőm és én is úszásra adtuk a fejünket. Hoztunk búvárszemüveget is, mert bár a víz alatti látvány nem mérhető az általunk sosem látott trópusi tengerekéhez, de néhány elég combos édesvízi halat láthat benne az ember. Eleget ahhoz, hogy aki csak a Némó nyomában rajzfilmet forgatta eddig a Horgászok évkönyve helyett, az ezután a lábát se merje betenni a tóba.

Este beautóztunk Hallstattba. Maga a város autómentes, a szegélyein pedig nagyon limitált számú fizetős parkoló van. De este hat után ez már nem probléma, találni ingyen helyet is. A város északi kapujában döbbenetes módon egy lakókocsi állt, benne egy török grillcsirkesütő vállalkozóval. Nem értettük, ma sem értjük. Az osztrák nemzet számára szinte elfogadott, hogy a fél családot a pincében tartják fogva, de az éttermi kultúrából jottányit sem engednek. Azóta nincs is ott a mozgóbüfés. Azévi jelenlétét talán annak köszönhette, hogy az ittas jegyző fogadást vesztett a polgármesterrel szemben, ilyesmire tudnék gondolni. Mindenesetre mi kapva kaptunk a lehetőségen, és a nyílt színen téptünk ötfelé egy ropogós szárnyast.

Pár kép Hallstattról:

A képeken látható házfalra nevelt fa nagy divat errefelé. Annyira megtetszett, hogy mi is ültettünk otthon egy lapos almafát, már csak 30-40 év, és készen lesz, ilyen most:

Sikerült elkapni az esti holdat a hegy felett, és egy búcsúképet a kempingből az éjszakai Hallstattról. A városka felett a hegyoldalban a fény nem egy kigyulladt fészer, hanem a sóbánya előterének a kivilágítása.

Vannak a másnapra terveink, de este olyan rettentő vihar gyűlt, amely akár több napos front előjele is lehetett. Andris kint olvasott egy padon. Beküldtem a csepergő esőből, levertem pár plusz sátorcöveket és aludni tértem.

Linkek:

UNO City

Heizhaus

Park am See