A magashegyi nyaralások legizgalmasabb része nem a medvék előli menekülés. Nem is a szívmasszázs nyújtása a villámsújtotta túratárs számára (kötélen lógva!), hanem egy sokkal banálisabb feladvány: a várható időjárás kifürkészése.

Azzal ugyanis már szilveszterkor tisztában vagy, hogy melyik lesz a nyári túra legnagyobb durranása, amelynek elvileg a legverőfényesebb napon kellene bekövetkeznie. De amikor ott sátrazol júliusban a völgyben, és csupán egy heted van a tökély kiválóvá fejlesztésére, akkor nehéz döntések elé kerülsz.

Mert a hegy aljába a dolgozó ember szombaton érkezik meg, amely köztudottan a Labilis Légnyomás Világnapja, amiből még bármi lehet. Ha türelmetlen vagy, és már a hét elején felmész a felhőborította csúcsra az orrodig látni csupán, akkor csak addig könyveled el győzelemnek, hogy viszont hurrá, nem áztál ronggyá, amíg három nap múlva be nem üt a kristálytiszta idő. Amennyiben viszont türelmesen várod az egyre szebb napokat, nos akkor rohamosan romlik minden, és élethosszig tartó ótvaros esők köszöntenek rád.

Hiába az ég váteszként való kémlelése, és mit sem érnek a szipi-szupi applikációk (a bergfex wetter és a windguru a legjobbak talán), az egyetlen megbízható tényező a szerencse.

Mi a Jalovec álomszép tömbjét kívántuk látni a gyerekekkel a Slemenova Spica 1900 m magas csúcsáról, és hál' istennek már a nyaralás második napján kedvező irányba fordult a légkör örökké tréfálkozó kedve.

A Bled melletti kempingünkből negyven percet kell autózni az 1611 m magasan lévő Vršič-hágóig, a túra kiinduló pontjáig. Az utolsó szakasz szerpentinje az Alpok viszonylatában is egyedülálló, mert egy nagyon szűk hegyoldalban küzd le 600 m szintkülönbséget.

A Prisonik elképesztő, északi sziklafala kísér végig minket a kanyargásban. Nem hinném, hogy bárki unatkozna ezen az úton, de ha mégis, akkor meg lehet mutatni neki az autó ablakából is jól kivehető Ajdai lányarcot. A legenda szerint a leányt a testvérei változatatták  kővé, miután a kiscsaj megjósolta az aranyszarvú kecskebak elejtését, és ez a rémhírkeltés jelentősen felzaklatta a völgy népét.

Az említett patás mindenesetere máig él a Zlatorog sör címkéjén, amely italt nagy mennyiségben lehet fogyasztani a hágó feletti Ticarjev Dom teraszán.

Az autót letéve, egyenletesen emelkedő, köves ösvényen jutunk fel a Vratca-nyeregig. Itt megpihenve azon morfondírozunk, hogy merre tovább.

(Áá, Babi néni, melyik házban lakhatsz? Ott? Nem ott? Hát merre lakik ez a keserves Babi néni?)

A jelzett út ugyanis levisz egy buckás csatamezőre, viszont mennyivel regényesebb volna közvetlenül a sziklafalak aljában végigharántolni, ha a térképen nem szereplő ösvény - tegyük fel - nem hal el egy kilométer múlva valami bizarr kőlejtő közepében. A csapás kitaposottsága akár csapda is lehet, hiszen mindenki kétszer járja végig, ha kénytelen róla visszafordulni. Vágjunk bele, lesz ami lesz.

Lám, tényleg lehetnek akik feladják, mert a nyom egyre inkább a semmibe vész, de nehézségekről azért túlzás volna beszélni.

Kifejezett örömünkre szolgál átlábalni a hólejtőkön.

És egyszer csak, az egyik huppli mögül kiérve, bizonyosságot nyerünk a célbaérésünkről. Megpillantjuk a Spica-nyereg tisztását a lenti kép közepén. Látható a jobbra induló jelzett út is, amelyen a visszatérést tervezzük.

Előttünk egyszerre csak újra ösvény kerekedik a kőkáoszból. 

A nyeregből továbbtekintve lélegzetelállító a Tamar-völgy látványa, amelyet a Jalovec 2645 m magas csúcstömbje zár le, légvonalban 4.5 km-re innen. Ráközelítve még vonzóbb a csúcs, mint oly sok minden a világon, ami egyszerre csak megkaparinthatónak tűnik. (Én szerencsére megmásztam már zsenge ifjúként, mielőtt még a közösségi hatalomfitogtatás örökké bizonyítani kívánó kivagyiságának rothadása megfertőzte volna az agyamat. Így most rá sem hederítettem, hogy nem hivalkodhatom a megmászásával ezen a nyáron).

Tovább indulunk a Slemenova Spica szerényebb magaslatára. A háttér döbbenetes.

És ez immár a csúcs. A máshol megszokott keresztet itt bőséges kecskeürülék helyettesíti. A kilátás minden irányba frenetikus.

Jó szemmel felfedezhetők a Mala Mojstrovka csúcsára felért természetbarátok.

Az ebédünket a Teletubbik rétjén majszoljuk el. A szokásos gumicukor a desszert.

Visszafelé a jelzett utat választjuk a törpefenyős hepehupán keresztül. A folyamatos le-föl menet cseppnyit elkedvetleníti a fáradó gyerekeket, de igyekszünk dajkamesékkel lelkesíteni őket.

A Vratca-nyeregben újra a Prisonik uralja a látványt. A legkisebb fiút, Danit itt már fel kell csapnom a hátizsákom tetejébe, hogy elfogadható tempóban ereszkedjünk vissza a meredélyen az autóhoz. A szomjúság is hajtott már minket, mert az öt liter vizünkből egy csepp se maradt.

Imádjuk a természetet. Rajongunk a végtelen csöndbe panaszosan belesajdító havasi csókák artikulálatlan károgásáért. Kifejezetten odavagyunk a naptól szétégetett pofázmányunkon keletkező lángolásért, vagy hogy a legérzékenyebb részeinket dörzsöli szét a rosszul megválasztott öltözék, és főleg hogy kellemesen fáradunk el a kimozdulásban; de gyarló módon nem kevésbé szeretünk visszaülni az autóba Hiperkarmát hallgatni.

A túra hossza 5 km, a szintemelkedés kb 500 m.

A nagyszerű napot boldog este zárja le a kempingben. Olvasás, rajzolás, főzőcskézés, borozgatás, alvás.

Itt jártunk: