Varázslatos vándorlásunk negyedik hetébe kezdünk, és a féltávon túl járva már rutinos zarándoknak számítunk. Jól bírjuk a mindennapos, hosszú gyaloglást. A kisebb sérüléseket és betegségeket is le tudjuk gyűrni. Konfliktus és kudarc nélkül boldogulunk az idegen szokások közepette. Számtalan kedves ismeretséget kötünk, többet mint reméltük. A kétségeink a múltba olvadnak és életformánkká válik a meditatív menetelés.

Lényegében erdők - 20. nap

A mai első kilométereket az Avilés feletti dombvidék kertjei között kacskaringózó aszfaltúton tesszük meg. Egy jellegtelen kanyar végén teljesen váratlanul bukkan fel az óceán. Nem kikandikál, nem apránként tárulkozik fel, hanem mint egy utazási magazin címlapképe tolul elénk Salinas üdülővárosa, amelynek öt toronyháza uralja a szimmetrikus látképet.

A pazar strand meglátogatása egy kilométeres kitérőt jelent a Camino del Norte főútvonaláról, de megéri, mert megtudhatjuk milyen volna a Pók utcai lakótelep, ha az ősi Duna-meder jellemezné a mai tájat a budapesti Római-parton.

Innen 12 kilométert teszünk meg az erdős dombvidéken, ahol az Asturias repülőtérre tartó gépmadarak állandó kóválygása a meghatározó inger, így óhatatlanul az az érzés alakul ki bennünk, mintha álló nap csak az Oviedo, Gion és Aviles városait kiszolgáló légikikötőt kerülgetnénk.

A Nalón-folyó torkolatához közeledve végre megszabadulunk ettől a tévképzettől, és letekintünk El Castillo bájos váracskájára.

A torkolati öböl jelentős tájképi változást hoz. Már messziről látjuk a folyón átvezető hosszú hidat, ám még nem sejtjük, hogy milyen hallatlanul izgalmas horgászstégek emelkednek ott az iszapban.

A Nalón folyó hídján balról jobbra kelünk át

A pecások csónakkikötői a folyóba felnyúló dagály mértékéhez igazodnak. Mintha Délkelet-Ázsiában járnánk.

A szemközti dombnak lódulván zuhogni kezd az eső. A heves izommunkámmal felmelegített külső, illetve saját eredetű levekben cuppogva kászálódom fel Muros de Nalón város központjába.

Egy bár fedett teraszára rogyva arra számítok, hogy a mögöttem igyekvő Krisztián észrevesz majd engem, vagy legalább a hátizsákomat, és betér ő is, de a fejébe húzott kapucni és a lelkébe türemkedő klímadepresszió megakadályozza az észlelésben, így a pihenőm végeztével kilépve már hátulról látom őt. Igyekszem beérni, hogy a hátralévő kilométereket együtt tegyük meg.

Az újabb erdei szakasz után - a mai 28 kilométert letudva - El Pito kicsiny településén találtunk rá a Hotel Alvaro szálláshelyre, amely nevének dacára nem szálloda, hanem kétágyas szobákból álló kis panzió, fejenként húsz hanyatló euróért. Remek lehetőség a szárítkozásra.

Mellettünk a főúri Selgas család fényűző palotája. Ápolt parkjába nem korlátozza a betekintést a kovácsoltvas kapu, és belépő ellenében a mértéktelenül díszes szobái is látogathatók. Onnan tudom, hogy megnéztem az interneten.

Az eső elállt. Vizes bakancsaimat ledobva immár könnyű váltócipőben kocogok le a másfél kilométerre lévő Cudillero öblébe. A gyalogút közvetlenül a hegykaréjba épült házrengeteg gócpontjába, egy központi szirten épített kilátóponthoz visz, amely mintha egy parabolatükör fókuszpontja volna. Innen tekintek körül, hogy mely útvonalon járjam be a mesevilágot.

Hamar kiszúrom a keleti hegyfokon álló másik kilátót, és egyből eldől, hogy azt kell becserkésznem. Onnan tovább tekinthetek a világítótorony vízmarta szikláira és az izgalmas alakú mólóra. A falura visszapillantva sem kevésbé megkapó a látvány.

Cudillero nem tartozik a partvidék legősibb települései közé. Első lakói a portyázó vikingek elől menekültek eredeti falvaikból ebbe az eldugott öbölbe. Addigi kényelmesebb, kevésbé meredélyes lakóhelyük helyett hozták itt létre a nyaktörő parcellák labirintusát, nem sejtvén, hogy ezer év múltán, késői leszármazottaik emiatt élhetnek majd jólétben. Hiszen manapság az utazási irodák turistamágnese a falu.

Következésképpen én is turistának nyilvánítom magam, és leereszkedem a főtérre az éttermek sűrűjébe, ahol sirályok kapkodják ki az ennivalót a meglepett világpolgárok kezei közül.

Élményekkel eltelve indulok vissza szálláshelyünkre, és az este további folyásán morfondírozom.

Vasárnap lévén a boltok zárva. Mit iszik ilyenkor a szomjas zarándok, aki nem annyira szomjas, hogy egész nap cipeljen valami tegnapi löttyöt a zsákjában? Hát azt amit talál. Én például a partról visszavezető úton lelek rá a L'Amuravela kemping kisboltjára, ahol átlagáron jutok meghatóan kedves kiszolgáláshoz és ízletes vörösborhoz. Ekkor még nem tudom, hogy a szálláson maradt Krisztián barátom is készül. De vajon mire készül? Nos arra, hogy berontunk a bárba. Mert az El Pitonak nevezett tanyaközpont színvonalas és vendégszerető bárral is bír. Betérünk hát egy pohárkára mielőtt édes álomba szenderülnénk.

Trópusi viszonyok - 21. nap

A mai reggel első bő négy kilométerét az óceán feletti dombvidék kultúrtáján csavarogva tudjuk le. A partra kibukkanva jobbra La Magdalena öblét látjuk, balra pedig a közlekedési infrastruktúra vegyesfelvágottját, amelyről csak hamarosan tudom majd meg, hogy érdekesebb, mint gondolom. Egyelőre csupán a kisvasút távolba vesző sínpárját látom, és hogy a grandiózus autópályahíd tövében valami másik viadukt is nekiered a szakadéknak.

A gyalogút levisz a partra, és onnan izzasztó kaptatóval vissza a hegyre, az autópályahíd túlsó oldalának a magasságába. Közben jó indokot ad a rövid megpihenésre a mérnöki alkotásokon való töprengés. A háttérben a kisvasút régi, boltíves hídját még értem. De mi a jófene ez a két közúti viadukt?

Első gondolatom szerint az alacsonyabbik a régebbi, amelyet azóta leváltott a magasabbik szuperautósztráda. Ennek viszont ellentmond, hogy az előbbi semmivel sem tűnik avíttabbnak vagy öregebbnek. Sőt, műszakilag sokkal filigránabb és merészebb szerkezet, tehát modernebb mint az utóbbi. Némi nyomozással kiderítem, hogy a kisebbik 1994-ben épült, a maga bravúrosan hatalmas, 150 m-es fesztávaival, a nagyobbik pedig 2012-ben, viszont a mérnöki menőzést sokkal inkább kerülve. Tehát bármilyen fura, de tényleg a régebbi a modernebb.

Némi urbex tapasztalattal felvértezve megtalálom az útpályára való felkeveredés módját. Odafenn egyből kiviláglik, hogy noha kézenfekvő volna, de ezt bizony nem tartják karban tartalékhídként. A világvége hangulatú, gazzal felvert aszfalt inkább a zombifilmek ideális díszlete lehetne. Viszont jó hír az utánam zarándoklóknak: simán át lehet sétálni rajta, egy órát és sok szintkülönbséget megtakarítva. A két vége nincs fizikailag lezárva, csak egy-egy tiltó, vagy hogy is mondjam, „kevéssé javasló” tábla van kihelyezve.

La Escalada falucska mögött feltűnik a szélerőműekkel tarkított, 700 méter magas Sinjanía-csúcs. Először azt hiszem, hogy a mai útvonalunk ennek tetejére vezet fel, de aztán rájövök, hogy ezt a hegyet a falu előtt jobbra térve meg fogjuk kerülni a tenger felől, és a Camino a mögötte lévő, 715 méteres Paradilla-csúcson visz majd át. Micsoda távlatok! Nem először fordul elő, hogy egy nagyon távol megpillatott tájképi elemről állapítjuk meg; az még csak a mai út harmadánál van. És ez korántsem lehangoló, sokkal inkább felemelő, miszerint ilyen kicsi lényként ekkora teret ölelünk át a két lábunkra hagyatkozva csupán.

Átkocogunk Soto del Luina faluján, ahol boltba és bárba is alkalmunk nyílik betérni.

Csakhamar fontos elágazáshoz érünk, ahol balra a már említett, Paradilla-hegyre vezető útvonal indul, jobbra a parti variáns. Melyiket válasszuk? A hosszukban nincs különbség, mindkettő 18 kilométeres Cadavéuig. Döntésünket a szintkülönbségükben lévő eltérésre sem alapozhatjuk, mert a parti úton oly sokszor kell mély völgyeken átkelni, hogy ott is pont összejön az a 700 méter szint, amely a hegyi részen egyetlen nagy emelkedőben testesül meg.

A legnagyobb fejtörést az okozza, hogy a táj mindkét irányban pompásnak ígérkezik. Annak szépsége, hogy a magas csúcsról tekintesz-e végig a partvidéken, avagy közelről látod a hullámverte sziklákat, nem helyezhető mérlegre, mert mindkettő tökéletes a maga módján. Végül az időjárás jelenti a fogódzót. Alapból már reggeltől esőt jeleztek, ám eddig megúsztuk. De a levegőbe szimatolva egyértelmű, hogy a nyakunkon a zuhé, és ha már ázunk, akkor inkább a parti dzsungelben tesszük ezt és nem a kopár meredélyen ahol Angliától idáig semmi nem áll a százkilométeres szél útjába.

A hátralévő négy órában megállás nélkül kajtatunk keresztül a trópusi őserdőn. Az ösvény rendkívül zegzugos és buckás. Tízszer kell mély vízmosásba ereszkednünk és kikapaszkodnunk. Ezzel együtt, az esőverte partvidék a természet legjavát kínálja nekünk.

Bőrig ázva érünk Cadavéu kicsiny zarándokszállására, éppen oda, ahol a hegyi változat visszacsatlakozik a mi utunkba. Bevásároluk a helyi kisboltban és hamar nyugovóra térünk.

Minden temetők legszebbike  - 22. nap

Az elmúlt este folyamán új ismeretséget szereztünk. A Hannover-környéki Tobias igazi mókamester és elszánt gyalogló. Nagy ajándék a sorstól, hogy a Santiago de Compostela katedrálisáig tartó további úton nap mint nap élvezhetjük majd visszatérő társaságát.  Érdekes, hogy utólag milyen fontos mozzanattá tud válni egy első találkozás, amelyről most még nem tudjuk, hogy messze nem az utolsó.

A mai nap kezdeti 15 kilométerén egy-két kilométerre haladunk az óceántól, ám nem érintjük azt. Ellenben átsurranunk négy apró településen és számtalan gondozott birtokon.

Az Iglesia de San Miguel de Caneiru fontos igazodási pont

Felhőktől terhes ég alatt érjük el Luarca városát, de a tegnapi özönvíz szerencsére nem ismétlődik meg.

A Camino útvonaláról letérve látogatom meg a világítótorony félszigetét. A szirten emelt Atalaya kápolnában különös helyi szokásra csodálkozom rá. Az oltáron megjelenített Jézus alakja nem egy elgyötört, csupasz korpusz, és Mária valamint Mária Magdolna sem fából faragott lepleket visel. Mindhárman elsőrangú kelmékbe öltöztetve jelennek meg.

A tengeri kilátással megáldott temető teljesen lenyűgöz. Földbe cövekelve járatom tekintetem a dúsan faragott kripták erdején.

Luarca város szövevényes mozgalmassága azután visszarángat az élők birodalmába. A Rio Negro keleti partján az óváros szép, régi főterén haladok keresztül. A folyón átkelve a túloldali modernebb városrész fákkal és virágokkal díszített X. Alfonz terére jutok. A kis félszigeten átvágva egy másik hídon egy szupermarket kedvéért ismét az innenső parton találom magam, hogy azután egy harmadik hídon térjek vissza a nyugati oldalra, hogy nekivágjak a továbbvezető domboldalnak. Már a folyóparton felfigyeltem a hegy legmagasabb pontjára épített kápolnára, hogy milyen jellemző lenne, ha pont arra vezetne a Camino. Balsejtelmem beigazolódik, de azért nem kell rosszra gondolni, annyira nem óriási az a bucka, és a kilátás bőven megéri a fáradozást. Közben szokás szerint elered az eső.

A hegyek felé tekintve ritka pillanatként csípem el a városba becsurgó kisvonatot, hiszen naponta mindössze három alkalommal közlekedik. Tulajdonképpen a Camino del Norte teljes hosszán végigvezet az egyetlen sínpárból álló, keskenynyomtávú vasúti pálya, de csak egyes rövidebb szakaszon jelentősebb a forgalma, és régiónként mások üzemeltetik. Az irgalmatlanul kanyargó vonal sok helyen keresztezi a Caminot, de a nagy hegyek miatt egyes hosszú szakaszokon mélyen bekacskaringózik a szárazföld belsejébe. 1500 kilométeres teljes hosszán legalább 30 órát venne igénybe végigutazni, míg ugyanez az ALSA buszjáratával 11 óra alatt megvan.

Kisvártatva a Santiago de Arriba templom romjaihoz érünk. Az épület bizánci kereszt alakú alaprajza nem véletlen, hiszen egy római kori templom alapjaira épült a 900-as években. Temetőjét egészen 1922-ig használták, amikor sajnos teljesen megtelt a spanyolnátha áldozataival.

Már csak öt kilométer van hátra kiszemelt szállásunkig, az Otur Albergueig, ahol már ott várnak az ausztrál lányok, azt újságolva, hogy nekik sikerült előre helyet rezerválniuk a  mindössze 8 fős, privát kis zarándokszálláson. A mi számításunk azonban nem jön be. Hiába mutogatjuk a tulajdonosnőnek, Mercédesnek a reggel küldött e-mail és whatsapp üzeneteinket, ő azt bizonygatja, hogy nem kapott semmit és a ház már fullon van. Kérleljük, hadd sátrazzunk a kertben, de ő hajthatatlan, mert arra neki nincs engedélye. Olyan esetekben, amikor a közeli kemping zárva tart, elnézik neki a hatóságok, de most nem. Kapva kapok a szón, eszerint nyitva van a kemping? Hát ő azt nem tudja, hívjuk fel őket. Én itt adom fel. Kénytelenek vagyunk lógó orral kioldalogni a roppant lakájos közös helyiségből.

Viszont a Playa de Otur kemping tényleg nincs messze, nagyon szép, tök üres és szívesen látnak bennünket. Tíz perc sétányira találjuk az egész északi útvonal leggigantikusabb és legolcsóbb hipermarketjét egy műtrágyagyár aljába oltott kamionterminálba integrálva. Teljesen szürreális az intézmény, de hogy mást ne mondjak, 85 eurocentért kapunk konzerv tintahalat saját fekete tintájában. De simán vehettünk volna koporsót, taposómalmot vagy inkubátort is.

Sátrainkhoz visszatérve Graham Greene Monsignor Quiote című könyvéből idézük: „A fűre csak borral terítettek”.

Hurrá nyaralunk!  - 23. nap

Mivel a mai szakasz csupán 25 kilométeres, már reggel úgy döntünk, hogy a célba érkezés után megspékeljük majd egy plusz kirándulással Cambaredo varázslatos öbléhez.

Ám egyelőre még az első dombokat tapossuk, megbámulva a Rio Barayo autópálya-hídját, ahol a folyó közepébe kerülő pillér helyett inkább terpeszállásba kényszerítették a viaduktot.

Egyébiránt ma nem a megszokott bőségben tolulnak elénk a látnivalók, de azért alkalmam nyílik néhány szép kőházat fotózni.

A Santiago de Villapedre templom

Két új hölgyismerősre teszünk szert. A délelőtti órákat Eva színesíti, aki vilniusi közgazdász diplomájával ápol időseket Londonban immáron tíz éve, de boldognak tűnik, meg egyedülállónak. Lehet hogy attól boldog. Délután pedig a texasi Austinból érkezett Joanna szórakoztat minket. Szintén szingli, kár hogy mi nem.

Joanna Texasból

15 kilométer után érjük el Naviát. Ennek a településnek nincs igazán ősi óvárosa, de a folyóparti sétánya kellemes, pálmafákkal tűzdelt. A központot magasvasúti pályán átszelő parti kisvonat pedig a technika szerelmeseinek is kínál örömöket.

A Navia feletti folyószakaszt az ipar jellemzi

Egy patakvölgy felől közelítünk A Caridá városához, és még a központ előtt lelünk rá a zarándokszállásra, amelynek az utcával egylényegű udvarkáján elhelyezett padokon már várakoznak páran. Lecsüccsenve elegyedünk szóba velük. Bakancsomat ledobva jólesik csupaszon talpalni a meleg aszfalton. Az utánunk érkező német srác még nálam is talpraesettebb, mert hezitálás nélkül nyomja le a bejárat kilincsét, és közli mindenkivel, hogy a ház tárva-nyitva, tessék befáradni.

Bizony, ha szemfülesebbek lettünk volna, akkor felfedezhettük volna az ajtón azt kis cetlit, amely spanyol nyelven hirdeti: kerülj beljebb, helyezkedj el, én majd este jövök zarándokútlevelet pecsételni. Ezek után egyből felsejlik, hogy több olyan szálláson jártunk már, ahol nem volt jelen személyzet, ám azokra mindig úgy érkeztünk, hogy bent már nyüzsgött a vándorsereglet.

A ház egyébként közös üzemeltetésű a 80 méterrel feljebb lévő – egy kategóriával színvonalasabb – La Xana házzal. Fel is hívják a figyelmünket, hogy mosógépért és hűtőszekrényért oda járuljunk, ha akarunk. Nem akarunk.

A jóleső zuhanyzás és a vásárlás után az alig másfél kilométerre lévő óceán felé kerekedünk fel. A Cambaredo-öböl igazán fantasztikus látvánnyal koronázza meg a mai napunkat. Filmezni is próbálok, de a viharos szél vadul rángatja a kezemben a kamerát, pedig igyekszem sziklaszilárdan állni. Letámasztani meg nincs hová.

Búcsú az óceántól - 24. nap

A mai séta végén, Ribadeonál át fogunk lépni Galíciába, és ezzel végleges búcsút intünk majd az óceánnak. De hál’ istennek mára jut még a sós víz örömeiből, ám ahhoz először 11 kilométert kell lenyomnunk a lapos, tengermelléki fennsíkon. Utunkat az errefelé szokásos hófehér épületek szegélyezik.

Campos falujában balra, azaz délnek tart a Camino főútvonala, de velünk együtt mindenki a két kilométerrel hosszabb északi, parti variánst választja, hiszen az érinti a tengert.

A Salave templom melletti békés parkban míves kerti pavilonra lelek, amely annyira étvágygerjesző, hogy ennek kőlépcsőjére csüccsenek le reggelizni. Integetek az előttem elmasírozó ausztrál barátainknak, és furcsállom is kissé, hogy őket nem ragadtatja pihenésre az idilli környezet. Továbbindulva azután szembesülök azzal, hogy ők még jobb lóra tettek. Alig háromszáz méternyire ugyanis kényelmes asztal körül falatozva találom őket, nem kevésbé szép helyen mint az én tanyám. De velem nem lehet ám kibabrálni! Itt is befészkelődöm egy időre, és meghallgatom történeteiket.

Innen már nincs messze a Represas-öböl. Szemem és kamerám mohón issza be csipkézett sziklák látványát, fülem pedig a ritmustalanul lezúduló habos hullámtarajok morajlására hegyeződik. Most kell felszívni az emlékeket olyan mélyen, hogy kitartsanak a szárazföldi zárószakasz nyolc napjára.

Az öböl végén kezdődik Tapia de Casariego városkája. Itt áll elő az a helyzet, hogy a parti variánsnak is egy még partibb változatát érdemes választani, így eljuthatunk a legészakibb szirtfokon álló San Sebastian kápolnához.

A város legzegzugosabb bejárásához az is hozzájárult, hogy az előttem haladó Krisztiánt elkapta egy spanyol fickó, aki minden érdek nélkül mi amigonak nevezte a barátomat és elkalauzolta mindenféle irányokba. Krisztián tehát elbóklászott mindenféle irányokba. De én erről mit sem tudtam. Húsz perccel később érkezvén elém ugrik a jó spanyol, bejelentve hogy tu amigo es húngaro! Fel nem foghatom, hogy miből vette le, hogy én Krisztiánhoz tartozom. Nekem nem útvonalakat javasol, hanem lányokat. Minden szembe jövő csajt megállít és bemutat nekik. Ugye milyen szép lány, kérdezi folyvást. Bizony az, bólogatok bőszen. Igen, én tényleg szép lány vagyok mondja mindegyikük, derűsen mosolyogva. Megáll az ész.

Gyönyörűen faragott oltárok a San Estebán templomban

A város nyugati oldalán mennyei strandok hívogatnak, bele is ereszkedtem a 16 fokos vízbe. Végtére is május végén járunk, és ez a vándorlásunk első igazán meleg napja. Dermesztő az élmény, hiába mondja nekem Sarah, az ausztrál lány, hogy ő már nyolcszor fürdőzött az elmúlt hetekben, én alapvetően iszonyodom a jeges víztől.

A tovább vezető út sok érdekes részlettel örvendeztet.

Közösségi mosoda

Különös színfolt a rég bezárt zarándokszállás kólaautomatáján a vintage pin-up görlökkel körített jókívánság

Santa Gadea kápolnájának kifogástalan kilátással bíró kerti asztalnál ebédelek, majd leereszkedem Penarronda strandjára.
Kilátás az ebédlőasztalomtól

A strand túloldaláról visszatekintve apró gyufásdoboznak látszik a dombtetőn a Santa Gadea kápolna

A Ribadeo-folyó torkolatában három város néz egymással farkasszemet: As Figueras, Castropol és maga Ribadeo. A Camino útvonala nem megy le Figueras folyópartjára, de mi kíváncsiak vagyunk az kilátásra és letérünk arrafelé. Én milyen jól tesszük! A csipkézett mellvédű Trenor kastély alatt szép platánsor vezet, a vízpartról pedig mesés látványt nyújt a szemközti Castropol.

Jobbra fordulva pedig a hosszan elnyúló Ribadeón tekinthetünk végig, majd a folyó felett átívelő autópályahídon, hogy végül Figueras hajógyárán állapodjon meg a szemünk.

Felkanyarodunk a Szentek hídjára, amely eléggé fennhéjazó elnevezés, tekintve hogy egy kutyaközönséges autópálya betonmonstrumot jelöl. Az éppen vállszélességű járdán egy börtön függőfolyosóján érezzük magukat; jobbra a magas vasrács, balra a mélység, amelybe ugorva lehetőség nyílik megrövidíteni az életfogytiglani büntetést.

A kilátás tagadhatatlanul elsőrangú, ám az átkelés mégis nyomasztó az robogó kamionok melletti szűk mezsgyén. Felmerül bennem, ha lenne egy kishajó járat a két part között, akkor a zarándokok többsége nyilvánvalóan azt választaná.

A túlparton Galícia földjére lépünk. Ezt megünneplendő, a hivatalos albergue helyett - Krisztián sugallatára - ezúttal próbálunk nyugisabb alvóhelyet találni. Keresésünk fényes sikerrel jár. A hipermodern apartmanház ötödik emeletén fejenként nyolcezer forintért vehetjük birtokba a nyolcvan négyzetméteres nyaralót, parádés napplival, konyhával, kilátással a tengeröbölre. Leharcolt öltözetünkben annyira illünk a tip-top környezetbe mint utcalány a bálterembe, de oda se neki! Külön hálószobáinkhoz saját fürdőszobák tartoznak. Forróvizes kádjainkba ereszkedve vidáman kurjongatunk át egymásnak négy ajtón keresztül.

A főnyeremény Rosalia apartmanház

Kódorgunk kicsit a belvárosban, a parkosíott Spanyolország téren és az öböl partján. Végül az egymást érő „pulpería” kisvendéglők egyikébe térünk be polipot vacsorázni.

Holnaptól a hátralévő nyolc napon keresztül Galíciával fogunk ismerkedni.

Itt jártunk: