A tátrai utak királynője
Szepesség és Magas-Tátra (6. nap)
A kisgyerekes tátrai nyaralásunk utolsó napjára egy örök klasszikust tartogattunk, a Poprádi-tó környékét. Az útvonal végig a Felső-turistautat (Tatranska Magistrala) követi.
A Magisztrálét illetően, általában valami egységes útminőség képzete él a fejünkben, ám az 58 km hosszú valóság ennél jóval szerteágazóbb.
A frekventáltabb szakaszok például leginkább a prímán burkolt, ókori római utakra hajaznak, de én ezeken a részeken sosem tudok maradéktalanul a tájra figyelni, mert mindig az jár a fejemben, hogy vajon hányan kaphattak sérvet a kétszázkilós kődarabok helyreillesztésekor.
Az elhagyatottabb részeken viszont alig lábnyomnyi csapást találunk csupán, avagy omlós, törős sziklaágyat, kapaszkodóláncokkal. Arrafelé semmi nem utal arra, hogy éppen a „tátrai utak királynőjét” járjuk.
Bár sokan szeretnek úgy hivatkozni a Magistráléra, mint egy kvázi vízszintes körútra, de ez is az alábecsülés szokványos - ámde túrakedvet fokozó - esete. Valójában a legmélyebb pontja Podbaszkónál 963 méteren van, és a Nagy-Morgás-hágóban (Sedlo pod Svišťovkou) eléri a 2023 m magasságot. A teljes szintemelkedése pedig 3090 méter.
A Magisztrále szintrajza
Mi teszi tehát mégis egységessé? Talán csak a megálomodóinak azon törekvése, hogy a Tátra körbejárható legyen a törpefenyők zónájában. Ám a terepi adottságok miatt, a ténylegesen megvalósult útvonal szerencsére jóval változatosabb lett.
Az első szakaszait még a Magyarországi Kárpát Egyesület (MKE) építette 1877 és 1883 között, ám akkor még nem azzal a szándékkal, hogy összefüggő vándortúrát hozzon létre. Ennek ötlete ugyanis, majd csak a híressé nem vált Jeltsch Hugó fejében ver fészket 1903-ban, ám a megvalósítást elmosta a történelem. A tippet azután 1923-ban Petr Karel dobta be ismét a barangolni vágyó köz tudatába, amikor leírta a létező szakaszokon tett túráját, és javaslatot nyújtott be ezen szakaszok összekötésére, Sólyom út néven.
Ezt követően a Csehszlovák Turisták Klubja (KČST) összegezte a hátizsákosok kívánságait, véglegesítette a nyomvonalat, és 1931-37 között megalkotta a nagy művet.
A Csorba-tótól indultunk a gyerekekkel. Avagy a Csorbatótól? (Egy kis nevezéktan: a Csorba-tó egy fogvacogtatóan hideg állóvíz, Csorbató viszont a partjára épült, kényeztető üdülőfalu).
Ide kivételesen most nem autóval mentünk fel, hanem a Csorbatói Fogaskerekű Vasúttal, amelyet a helyiek csak Zubačkának (fogasnak) neveznek. Bájos és hasznos kis eszköz. Igazi gyerekboldogító.
A tótól a Bástya-hát (Trigan) magaslatáig vezető út az elképzelhető leghangulatosabb fenyvesben halad. A kisfiaink minden pillanatban azt várták, hogy szemből feltűnjön egy hobbit. A Trigan után viszont megnyílik a völgykatlan, és az egyre közeledő szirtek látványában gyönyörködhetünk.
Trigan előtt
Trigan után
Másfél órás sétával értünk el a Poprádi-tóhoz, és egy kis kitérővel meglátogattuk a Jelképes Temetőt (Symbolický cintorín).
A temető a kezdetekben azoknak a hegymászóknak állított emléket, akiknek a holtteste nem került elő a tátrai sziklák közül. Otakar Stáfl a feleségével és barátjaival 1934 és 1940 között állította fel az első emléktáblákat és kereszteket, ám a temető hamarosan valóban szimbolikussá vált. Ma már a közös mementója valamennyi olyan balesetet szenvedett sporttársunknak, akik a világon szerteszéjjel leltek végső nyughelyre.
A Szimbolikus Temetőnek emellett van egy egészen gyakorlatias jelentősége is. A tátrai tömegturizmus pozitív hangulatát ugyanis nagyban segíti, hogy az itteni áldozatok ötszáz emléktábláját nem lépten-nyomon látják az egyszeri túrázók az utak mentén, hanem egy csomóban, - és csak azok, akik arra is kíváncsiak.
A kápolna kupolájának harangjába vésett jelmondat mindenesetre megszívlelendő: "A holtak emlékére, az élők figyelmeztetésére".
A temető szolgált mintául Szablyár Péter számára, aki a Szemlő-hegyi-barlang feletti dombon 1993-ban hozta létre magyar megfelelőjét, a Barlangkutató Emlékkertet (amely azóta kiegészült a hegymászók obeliszkjével is).
A Poprádi-tavi Hegyi Szálló igazi nagyüzem, 155 férőhellyel, és hatalmas étteremmel.
A teraszon lebonyolított rövid lebzselésünket a tóparton abszolvált pancsolás követette. De végül sikerült erről is lehámozni a gyerekeket, és megindulhattunk túránk második szakaszára, felfelé az Oszterva-nyeregbe - 1966 m magasra.
Hát, ez bizony csaknem 500 m szintet jelent, egy végeláthatatlan szerpentinen. A környező völgykatlan látványa viszont ámulatba ejtő, egy percig sem hagy unatkozni minket a minimum egyórás fújtatás közben.
Egészen pontosan 24 kanyar vár ránk. De legyünk néma őrzői ennek a beszédes adatnak. Ne hagyjuk, hogy a harmadik kanyarban - a gyerekek füle hallatára - kibukjon a szánkon: "jaj, még huszonegy"! (A "már csak huszonegy..." szlogen talán még ennél is pusztítóbb).
Beszéljünk egészen másról. Én a szeptemberi iskolakezdést javasolom. "Új könyvek bekötése, évnyitó awards, hülye Julcsi a Hebridákon nyaralt, stb". Garantáltan el fognak húzni előre a csemeték, jó messzire.
A lenti kép mindent elárul a hegyi "gomblyukvarrás" örömeiről.
Fent már nem is volt hova tovább feszíteni a túrahúrt, avagy a kisdedek achilles-(k)ínjait. Szaladtunk hát vissza - le a tóhoz.
Délutáni levezetésként Poprádot és Iglót (Spišská Nová Ves) látogattuk meg.
Poprád nyüzsgő, nyári főtere
Poprád igazából másfél város, ugyanis mára egybeolvadt Szepesszombattal, amely évszázadokon át a legnagyobb ellenfele volt. Különös szembenállás lehetett az olyasféle, amelyben a két óvárost csak másfél km választja el egymástól. Nálam egyébként az utóbbi nyert, nézzétek, mennyire varázslatos a főtere.
De a két város ősi temploma egészen hasonló. Előbb a poprádi, alatta a szepeszszombati.
Poprádon még a múzeumot érdemes megtekinteni; régészeti és történelmi kiállítások, valamint egy kékfestő műhely bámulata pettyezi a sokat látott, fáradó elménket.
Iglóhoz közeledve, itt-ott a tudatunkba tolakodik Kelet-Szlovákia döbbenetes árnyoldala is. Errefelé még fennmaradt néhány siralmas roma favella.
Két évtizede még olyan telepeket is láthattunk a túráink során, amelyekbe egyáltalán nem vezetett be földút (csak gyalogösvény), de még villanyvezeték sem. Ezek lehettek Európa utolsó középkori települései.
Igló (régebben Szepesújhely vagy Szepesújfalu) viszont újfent gyönyörű középkori főtérrel büszkélkedhet.
A Provinciális ház egy "modern" betoldás, 1777-ben épült.
Ám a gyerekeknek már történelemmérgezésük volt az egy hétnyi Szepesség végére, így ide kifejezetten az állatkert miatt jöttünk. Csak a képek beszéljenek helyettem.
Hazafelé még kereszteztük Lándzsásötfalut, így búcsúzóul még itt egy kis sztori az egykori Tízlándzsás kerületről.
Az Árpád-korban ez is egy olyan kiváltságokkal bíró terület volt, mint a Székelyföld és az Őrvidék (Burgenland). Jól meg is voltak itt a srácok, és becsületükre legyen mondva, a tatárjáráskor tényleg komolyan vették a feladatukat. Annyira komolyan, hogy a mongolok elvonulása után az egész környék összevissza tíz, életben maradt nehézfegyverzetű lovast (lándzsást) tudott kiállítani.
Ők viszont nemességet kaptak, bár váruk vagy kastélyuk ettől éppenséggel nem lett, így egyszerű hegyi földművesek maradtak. Ám a Tízlándzsás kerület közigazgatási egysége csak 1803-ban szűnt meg végleg.
Itt jártunk:
Linkek:
De a legjobb ez a szubjektív beszámoló
