Ezen a napon nem minden alakult a reményeink szerint. Ezzel együtt igyekeztünk a legjobbat kihozni belőle.

Az alábbiakat terveztük:

• Erzberg gigantikus vasérc-bányája
• Vadaspark a hegytetőn, ahová csak libegővel jutsz fel
• Monumentális lombkorona-ösvény

A nap fénypontja - főként a gyermekeink számára - az alábbi bányadömper tetején való autókázás, a HAULY-menet lesz.

Ennek eléréséhez, először is össze kellett szedni a lelkierőnket, hogy feltápászkodjunk és otthagyjuk eszményi kempingünket Knittefeld mellett, és elautózzunk 60 km-t Eisenerzig. A Hochschwab első hegyeit megpillatva már nagyon lekesek vagyunk.

Az Erzberg bánya pénztárához kocogva már rutinosan rántom elő a Steiermark kártyáinkat, hogy azokkal váltsam ki a borsos belépődíjak befizetésének terhét. Sajnos lendületből pattanok vissza, mert azonnal kiderül, hogy online kellett volna helyeket foglalnunk, és mivel erre még kísérletet sem tettünk, aznapra már csak délután háromra tudnak beilleszteni minket. A családi válságstáb rövid ülése eredményeképpen az mondjuk oké, jövünk vissza háromra.

Enyhén csalódottak vagyunk, mert a Steiermark kártya (Steiermark Card) füzetkéje és honlapja mélyen hallgatott erről a szükséges előfoglalásról. Ehhez a lényeges információhoz a bánya honlapját is külön meg kellett volna néznünk. Ennek elmulasztására azonban nyomós okunk volt, hiszen eddig bármilyen osztrák turistakártyával látogattunk meg helyeket, mindig minden száz százalékig klappolt. Soha nem botlottunk hiányzó vagy megtévesztő információba.

De itt valahogy többszörös anomáliába keveredtünk. A kártya honlapja szerint ugyanis csak a földalatti tárókba járt volna az ingyen jegy, ám mi simán kaptunk a HAULY-menetre is. Ez elvileg frankó, viszont még nem sejthettük, hogy délután visszatérve majd újabb szerencsétlenség vár ránk, de azokról a bonyodalmakról később ejtek szót.

Most azonban azt kell sürgősséggel megvizsgálnunk, hogy az eredetileg tervezett napi programunk sutba vágása után mit is kezdjünk magunkkal e percben. Úgy tűnik, hogy a Mauterni vadaspark (Wilde Berg Mautern) lesz a mentő megoldás, hiszen a kártyánk által kínált - hétfőn is nyitva tartó - helyek közül az van annyira közel, hogy csak 60 km plusz autókázást fog jelenteni az, hogy vissza fogunk majd jönni ide.

Mautern a Liesing-folyó völgyében, az A9-es autópálya mellett terül el. Már a bejáratnál konstatáljuk, hogy  remek móka lesz a 300 alpesi állat végigszagolgatása.

Hosszú libegő kényelmesít fel minket a vadaspark legtetejébe, onnan már nagyjából csak lefelé lesz a séta.

Útközben remekül áttekinthetjük az állatok lakta terepet. Megpillantjuk a jakok csordáját is. A gyerekek ekkor még bölénynek nézték a jószágokat, én inkább bivalyra tippeltem.

Egyszer csak egy farkas slattyog át alattunk, komótosan.

Odafent, a felvonóból kiszállva, a vadmacska birtoka után ismét egy farkas. De nem ám akármilyen! Jack London regényei elevenednek meg a szemünk előtt a gyönyörű, fehér kutyuli láttán.

Őkelme volt olyan szíves, és útrakelt a kedvünkért (Vagyis nem azért, de mi annak vettük)

Róka koma területe előtt állva hosszasan firtattuk, vajon merre lehet? Azután meglett.

A területen szabadon élnek a kőszáli kecskék. A vendégeket arra kérik, hogy ne térjenek le az ösvényekről az erdőbe, a patásokat háborgatni. Ennek ellenére akad néhány renitens, aki belopózik a fák közé a közelebbi fotó reményében. Már hogy én? Nem-nem, nekem van teleobjektívem.

Mondani sem kell, de a kérésként megfogalmazott szabályok betartását - Ausztiára jellemző módon - itt sem ellenőrzi semmiféle személyzet. Tudják, hogy jó fej vagy, a néhány hülyét pedig elviseli a rendszer (vagy kap egy masszív bírságot, és majd legközelebb elgondolkodik).

A vadaspark fontos kelléke, minden jó arborétumhoz hasonlóan, a rajta átcsörgedező patak, amely lehetőséget ad az alábbi, formás tavacskák megalkotásához. A kacsák úszó faluban laknak, a fekete hattyúk viszont nem igénylik a saját ingatlant.

A közelben legelésző alpakák nagyon aranyosak. Ekkor még nem sejtjük, hogy pár nap múlva - egy alpakafarmon - testközeli barátságba fogunk kerülni a fajtársaikkal.

A hordóhangya roppant tetszetős.

Fel is lekesedtem, hogy készítek otthon egy borosüveg botsáskát. Az még a nappaliban is elférne. Ha minden mást kiviszek onnan. Anyag végül is van hozzá. A piszkosedény teknőc vagy a szennyeszokni amőba szintén kivitelezhető lenne. De a legjobb mégis a tavalyitankönyv termeszvár volna.

A mormota végtelenül cuki módon rágcsálja a lágyszárút.

Az erdőből kiérve fergeteges panoráma tárul elénk.

A kecskék territóriumán, a megfelelő kapuk nyitogatásával, szabadon átgázolhatunk. Simogatni is lehet persze.

A park közepére egy szolid léptékű vidámparkot is kanyarítottak, így varázsolva a látogatást a legkisebbek számára egész napos programmá. Nekünk kissé tájidegennek hatott az erdei vurstli, de valószínűleg csak mi vagyunk túl földhözragadtak. (A vurstli a bécsi Wurstel szóból ered, aki egy személy, a vásári mulatságok Paprikajancsija, alias Kolbász Jancsi osztrákul)

A "tulajdonképpen bármi belefér" megközelítés jegyében egy kiszolgált kötélvasút kabint is elhelyeztek az út mellett.

Innen már csak a fából épült, hosszú golyópályát követjük a kijáratig. Állati jópofa a szerkezet. Ha véletlenül nem hoztál magaddal fagolyót, akkor 2 euróért vételezhetsz magadnak az automatából. Rá kellett azonban jönnünk, hogy Stájerföldön nyilván minden gyereknek van saját fagolyója, mert a további napok mindegyikén megfordultunk olyan helyszínen, ahol szükség lett volna rá, valami hasonló pályához.

A kijáratnál, a felvonó középállomásán, csábító lehetőségként kínálkozik a nyáribob-pályán való gyors lejutás. Meg is váltjuk hozzá fejenként 6 euróért a tikettet, és reméljük a legjobbakat. Azonban csúnyán ráfizetünk. Tudnivaló ugyanis, hogy ezen a közlekedési eszközön a fékezés nem akaratlagos. Azt elvégzi helyetted a jármű, ha mindent elengedsz.

Nos, az történt, hogy az előttünk elinduló hölgy - túlzott óvatosságában - tényleg mindent elengedett, talán még a záróizmait is. Így azután egy gleccser átlagos sebességével hagyta el a starthelyet. Egy perc múlva, mialatt 15 métert sikerült megtennie, végül rájött, hogy ha valaha ki akar keveredni rémisztő helyzetéből, akkor muszáj lesz legalább egy lehelletnyit megtolnia a fékeket oldó kart. De tényleg csak egy árnyalatnyit.

Mi szívesen engednénk a számára tetemes előnyt, mielőtt utánaeredünk, de a zord pályafelügyelő ránk parancsol, hogy uzsgyi! Utólag már látjuk, hogy neki volt igaza. Tökmindegy lett volna, ha adunk tíz perc laufot a lejtő meghasonlott szerelmesének. Két kanyar múltán akkor is ott lettünk volna a sarkában. Annyi esélye sem volt velünk szemben, mint egy farkasfalka elől menekülő vízimalomnak.

Nem is ragozom tovább. Idegtépő araszolással jutottunk le a völgybe. Méghogy uzsgyi...

Indulunk vissza Eisenerzbe. Gyűlnek a viharfellegek, dörög az ég. Sebaj, a bányadömpernek pöpec kis teteje van, nem fogunk megázni.

Van még némi időnk, és egyértelmű, hogy mire fogjuk felhasználni. A Szent Oszvald erődtemplom megtekintésére, amely az 1200-as évekbe repít vissza minket.

Az eső cseperegni kezd, sehol egy lélek. Mármint testileg. Ó, ez így egy totális nyelvi képzavar és mentális bukfenc. Újra kezdem, regényesebb formában.

A szakrális épületegyüttes magányos falai között mélyen kitapintható az egykoron itt élt emberek lelke. A fantáziánk - turisták híján - könnyen népesíti be a tereket a régi eseményekkel: nyüzsgő hétköznapokkal, vészterhes csatákkal, sátoros ünnepekkel és drámai kivégzésekkel.

A templombelső csak tovább fokozza áhítatunkat.

Szent Oszvald a 600-as évek elején uralkodó angol király volt. Részletes korabeli leírások tanúskodnak arról, hogy a britanniai hódító háborúi során, akkoriban szokatlan módon, a keresztény hit térítését is a zászlajára tűzte. Arrafelé ugyanis a pogány rítusok voltak divatban, a jézusi szeretet kicsit sem volt trendi.

És lám, pont ezek a dokumentumok teszik kétségessé a legendás Arthur király létezését és tetteit. Hiszen ezek szerint, még ettől is száz évvel korábban, az állítólagosan római tiszttől származó gyermekből vált lovagkirály idejében, hírből sem ismerték Jézus tanait, nem hogy a Szent Grált keressék.

Maga a Grál (Szent Kehely) nem is része a kanonizált keresztény tanoknak. Nem szerepel az Újszövetségben. Az őskeresztény (apokrif) iratok, és kelta mondavilág esszenciájaként a következőt tudhatjuk róla: Abból a smaragdból (mások szerint jáspisból) készült, amely Lucifer koronájából hullott ki, midőn az Úr a mennyből letaszította. Jézus ebből a kehelyből ivott az utolsó vacsorán, és a keresztrefeszítése után Arimathiai József ebben fogta fel a sebeiből kifolyó vért.

Oké, de mi köze van Eisenerznek Szent Oszvaldhoz? Annyi, hogy az ő tiszteletét a skót bencések terjesztették el szerte Stájerországban és Karintiában. De mi a bánatot kerestek errefelé skótok, amikor a hit itteni térítése sokkal kézenfekvőbb lett volna a közeli Itáliából? Nem tudom.

Szűk utcán csattogunk le a főtérre, amely szintén megér néhány képet.

Ideje szaporázni a lépteinket, mert háromkor jelenésünk van a bányánál, ahol minden a tervek szerint történik. Megkapjuk a jegyünket, felpróbáljuk sisakjainkat és kitódulunk az épület elé, ahová a HAULY-dömpert reméljük megérkezni. Közben nagy égzengéssel lecsap a vihar.

Hirtelen még a dörgésnél is nagyobb morajlásra leszünk figyelmesek, ez bizony motorhang! Kisvártatva meg is pillantjuk az erdei szerpentinen felénk ereszkedő förmedvénynek a fák csúcsa fölé magasodó sárga, acél tetetjét. Az impozáns járgány olyan lendülettel veszi be a hajtűkanyart a parkolóban, hogy az utastér másfél métert leng ki ide-oda, az ott tartózkodó utasokkal egyetemben. Gondolom ez is a műsor része. Én ettől kisebb extázisba kerülök.

Enyhe nyugtalanság vesz erőt rajtunk, midőn az előző turnus leszálltát követően nem engedik fel népes csapatunkat a podesztra vezető lépcsőn. Várunk negyedórát, amikor bemondják, hogy fél óra késéssel indul a menet. 3/4 négykor én befáradok az épületbe, megkérdezni hogy mi a hézag. Tudomásomra adják, hogy a hegyen lévő intenzív villámlás miatt várnunk kell még négyig, de a program semmiképpen sem marad el. Majd négykor kiderül, hogy de, bizony.

Azt is hozzáteszik, hogy nemrég elindult egy busz a másik oldalról, a földalatti járatok bejárására. És hogy, emiatt égre-földre keresték a magyar családot az épületben. Csakhogy mi kinn álltunk a placcon, szóval erről is lecsúsztunk. A jegyünket ily módon ellőttük, mert hiszen a program részben meg lett tartva.

Minden összeesküdött ellenünk, nagyon szomorúak vagyunk. Még a gyerekek vigasztalnak, hogy oda se neki. Persze, nekik könnyű, hiszen harmiccal több év áll a rendelkezésükre, hogy visszatérjenek.

Muszáj valami jóval zárni a napot, ezért kinézzük magunknak a kempingünk közelében lévő lombkorona ösvényt, amely szerencsére délután öt óráig engedi be a látogatóit (azután addig maradsz ameddig akarsz). Ez a látványosság, a Wipfelwanderweg Rachau valójában jóval Rachau falu előtt található, a Knittelfeldből kivezető félsávos, de aszfaltozott tanyasi út mentén. 

Az útvonal egy kocsma tetejéről indul, kiváló kezdés! Tíz percet kell sétálni a rét tetejében az első nagy lépcsősorig. Útközben kifigyelhetjük a fa ácsolat kezdetét.

Nem csupán az elragadó kilátásban gyönyörködhetünk, hanem belepróbálkozhatunk a mókás gomba törzsébe, és megpróbálhatunk újabb köveket ékelni a fatörzsek közötti bizonytalan nyiladékba. Pompás szórakozás, annyit mondhatok!

A lombkorona ösvény 500 m hosszú, ami - így leírva - nem tűnik tetemesnek, ám mégis egy bő órát töltünk el rajta. A kezdeténél kedves kecskecsalád áhítozik némi finom falatokra.

A fatákolmány kezd egyre lenyűgözőbbé válni. Pedig még nem is vagyunk a fenyők felső szinjén. Egyetlen törzsből alkotott oszlopok tartják a hidakat. A legmerészebb helyeken ezek kábé 25 méter magasak.

Ezen a ponton gondolkozom el a mégoly szép, de tízszer ennyi faanyagot felhasználó hazai új kilátókba ölt közpénzek jogosultságán. (Vagy a mi tervezőinknek van igaza, és itt kéne megijedni a szerkezet filigránsága láttán?)

Visszanézve kifigyeljük az út kezdetén lévő kocsmát, vágyódásomban rá is közelítettem az objektívvel.

A mellékvölgyi tanyákhoz felkacskaringózó út annyira szerelmetes látványt nyújt, hogy azt hiszem, a szakkönyvekben eddig le nem írt perverzió kerít hatalmába: feleségül szeretném venni a tájat (úgy hogy már van egy).

És mindig csak felfelé, excelsior! (Ez a hegymászók jelszava a mind magasabbra törekvésre)

A katarzis valójában ott ér el minket a maga teljességében, ahol a harminc méter magas fenyők csúcsaihoz jut fel a járda. Ha lenézünk, mély sötétség. Ha körülnézünk, burjánzó zöld termékenység.

És a legmagasabb ponton egy remek pihenőhely.

A tornyban lévő kuckó kibérelhető egész éjszakás bulikra, komplett szobaszervízzel.

Este kaptunk egy újabb vihart a nyakunkba a kempingben, de a sátrunk remekül állta a sarat.

Itt jártunk:

Linkek:

Erzberg vasércbánya

Mauterni vadaspark

Rachau lombkorona ösvény