Pazarabb panoráma nem létezik!
Salzburger Land (5.nap)
A Salzburgi Mészkő Alpok egyik igazi óriása a kis híján háromezer méter magas Hochkönig. A csúcs meghódítása egy jó tízórás, kemény túra, 1600 m emelkedéssel. Mi a gyerekekkel ezúttal nem vállaltuk be a hódítást, inkább a tőle délre fekvő kétezer méteres hegyvonulaton tettünk két felejthetetlen kirándulást.
A Lend falu melletti kempingünkből csupán tíz perc autózás Dienten am Hochkönig település, amelynek határából varázsütésre bukkan elő a lenyűgöző mészkőtömb.
Itt találjuk a Bürglalm-felvonó alsó állomását. (Érdemes a honlapját kukkolni, mert nyáron nem jár mindennap).
Idilli libegésben részesülünk, várnak ránk a vadvirágos rétek. Az ösvény elején még csak a fák közül sejlik elő a markáns sziklafal, de kissé feljebb már teljes valójában.
És innen már a másik irányba is pisloghatunk; az emelkedő napkorong hőhatása miatt gerjedő völgyfellegek feletti Großes Wiesbachhorn hóborította piramisa felé.
Az útvonal legszebb része füves gerincek hullámain vezet el minket az Ahornstein csúcsáig. A kirándulás öszesen 5 km oda-vissza.
A csúcson természetesen falatozunk, és körbe-körbe tekintgetünk.
A dombtetőn ejtőző kis csapatra ráközelítve egészen bámulatos fényképet lehet készíteni.
A csúcsról egy búcsúpillantást vetünk a felhőszaggatta alvidék felett trónoló Magas Tauern csipkéire, és visszaslattyogtunk a felvonóhoz.
Visszafelé áfonyamezőt keresztezünk, nyami!
Tavacskák, tehenek, mi vágyunk lehetne még?
A felvonóház mellett családi napozóágyak mágnesként vonzzák a fiainkat. A kék meztelencsiga-szerű babzsákok talán enyhe undort váltanak ki a nagyközönségből, ezért is nem hencseredik rájuk senki.
Úgy érezzük, nem hibázunk azzal, ha a csodás hegyet egy keletebbi irányból is megszemléljük. Tovább zötyögünk hát Mühlbach am Hochkönigbe, ahol felcsimpaszkodunk a Karbachalm-felvonóra. (A kombinált libegőzéshez ezen a nyáron a hétfőt kellett megcélozni, mert ez az egyetlen napja a hétnek, amikor mindkét lift üzemel).
A felső állomásról rögtön a földi légkör legtökéletesebb vattapamacsa szökik a szemünkbe.
Idefenn hemzsegnek a kisgyerekes családok. Naná, hiszen olyan mókák is várnak a csemetékre, mint az alábbi légpárnás hanyatlópaplan.
Ausztriában számtalan hegycsúcsot hívnak Schneebergnek. Az itteni szerintem érdemtelenül kapta ezt a kitüntető elnevezést, de mindenesetre ott virít előttünk, és fel is caplatunk rá.
Fényképet nem mellékelek az eseményről, de tegyük fel, hogy ott ácsorog a kis család a köves hupplin.
Lefelé egy jónak ígérkező kerülőutat választunk a számtalan oldalvölgy egyikében. Errefelé ugyan nem részesülünk a Gibraltárig terjedő kilátásban, cserében viszont a völgykatlan bensőséges hangulata válik kísérőnkké.
Belassulunk. A kimeríthetetlen áfonyamező nem ereszt benünket.
A Salzburgerland kártyánkkal mindkét felvonót ingyen használhattuk. A régióról ezen az oldalon olvashatsz még többet. A tartományban kialakított - falatozási örömöket nyújtó - Via Culinaria útvonalak közül bedig a Gyógy- és fűszernövények útja illik a legjobban a mai alpesi rétjeinkhez.
A remek hegyi kalandok végeztével a Gastein-völgy felé vettük az irányt. A távoli részeit már bejártuk négy nappal ezelőtt (itt olvashatsz róla), de a torkolata akkor pont kimaradt. Pedig Klammstein vára igazán megérdemli a kitüntető figyelmet.
A folyó feletti szirtre épült kies lakhelyet évszázadokon át megkerülte a hegyi utacska, ám a korszerű közlekedés kívánalmait beteljesítő mérnökök épp a vár alatt fúrtak alagutat; már csak a poén kedvéért is.
Az ősidők óta erődített szikla az 1300-as évektől vált igazán jelentőssé, hiszen a völgyből kihordott nemesfémek természetes ellenőrzőkapuját jelentette. A bányászat hanyatlásával a vár csillaga is leáldozott, és 1589-ben már romosként emlegetik. Mire a kollódiumos képrögzítés feltalálódott, addigra már csupán ennyi maradt az épületből.
A maradványokat Adolf Ferner vásárolta meg 1972-ben, és mára ilyen gyönyörűen visszaépítkezte az egykori lakótornyot és a csatlakozó szárnyakat.
Az épületben berendezett múzeum vezetéssel látogatható, és lényegében egy múltimádó hobbitörténész házioltáraként fest. Ezzel együtt semmiképpen nem mondható az olcsó és hiteltelen, utángyártott tárgyak összefüggéstelen felvonultatásának, sőt. Mélyen beletekintve az ömlesztett árukészletbe, feltétlenül kiviláglik, hogy ez bizony egy korhű és minőségi gyűjtemény.
A szakvezető fiú kitűnő angolságú tárlatvezetése pedig csak tovább erősíti a bizalmunkat. Tőle tudjuk meg például azt a logikus tényt, hogy a különböző láncos-szöges buzogányok csupán a díszei voltak a lovagoknak, felvonulások alkalmával. Csatában csapkodni eszetlenség lett volna az ilyen vasdarabokkal, mert ha a harcos elvéti a célt, akkor a lengedező súlyos gyilokmotyó a saját lábát vagy a lovát csapja szét. (Tanult mesélőnk a csapásnál erősebb, vulgárisabb szót használt, értettük is).
A lakótorony kilátóteraszáról vágykozó pillantást vetünk a Márványszurdokra. Ez a nagyívű elnevezés tőlem származik, a helyiek egyszerűen "klamm"-ként emlegetik. Muszáj megnéznünk közelebbről.
Az 1960-as évekig a szurdokon keresztül vezetett az országút, de a folyamatos életveszélyes kőomlások egy 2 km hosszú alagút kivájására késztették a szövetségi kormányt, és a forgalom ma már azon át halad. A fenti képen jól látható ennek bejárata, a leni képen pedig a régi országút hitvány aszfaltcsíkja, amelyen egészen a szurdok kapujáig gurulunk, hogy ott parkoljunk le.
Onnantól gyalog hatolunk az omladozó katlanba. Ez bizony még mindig az egykori - 50 évvel ezelőtti országút. Nagyjából ugyanonnan próbáltam lefotózni, ahonnan az alatta lévő archív felvétel készült.
Elérkezünk a fenti kép végén látható útkanyarig, ahonnan számunkra nincsen tovább, mert egy fél gellérthegynyi szikla szakadt az egykori útra. Így múlik el a múlt évszázad dicsősége. A monarchia vagyonos arisztokratáit az akkor legmodernebb OPEL gépjárműveken Bad Gasteinbe repítő útvonal emléke.
Az igazán elszántak egyébként át tudnak kelni az omláson, és párszáz méterrel később fellelhetik újra a régi országutat, de mi inkább lecsalinkáztunk a folyómederbe.
Ez bizony márvány, a mészkő nagy nyomás alatt létrejött módosulása, amely felszíni alakulatként csak elvétve látható. Imádjuk a kiváltságunkat, hogy itt természetes formációként szemlélhetjük ezt a ritka kőzetet.
A kacsakövezésen túl készülünk még egy igazán nagy dobással ebben a szurdokban. A legelején ugyanis - alig száz méterre a kocsitól - egy kiépített via ferráta, a Klammgeist Klettersteig leledzik, a szépen kiépített sziklamászó rutinpálya bal oldalán.
A megfáradt csapatból már csak a legkisebb fiam lelkesül rátenni még egy lapáttal a tartalmas nap megannyi csodájára.
Az utacska összevissza 30 m magas és C/D nehézségűnek állítják. A hűvösbe hajló késő délutánon mindenesetre jól ki lehet melegedni rajta.
A felső szakaszról udvariasan lekiabálunk a talpunk alatt szomorkodó régi országúton terpeszkedő családtagokra, hogy menten takarodjanak onnan, mert nem kizárható az általunk előidézett kőhullás. Engedelmesen el is távoznak.
Szép mozzanata a mászásnak, amikor a háttérben kikandikál az imént meglátogatott vár tornya.
Az út végén egy foszlásnak még éppen nem indult hegymászókötélre csatlakozva igyekezünk a remélve vágyott levezető ösvény felé.
A hevenyészett kötélpályát alig néhány szakaszon át tudjuk követni - egyre csak feljebb a sikamlós fűmeredélyen - majd elfogy. Továbbra sem látunk járható ösvényt, csupán a mélybe zuhanással kecsegtető függőleges, sziklás botanikát, ezért úgy döntök, hogy a már megjárt via ferrátán térünk vissza az emberi társadalomba.
Ehhez először leszenvedjünk magunkat a hegymászóköteles részen, majd megkönnyebbülve érjük el a sokkal stabilabb acélkábelt. Az alsó szakaszon lévő, D nehézségű részen a nálam lévő 15 m-es kötélen inkább leeresztem Dani fiamat, hadd részesüljön még egy fajta élményben. Pont leért. Pont ideje hazahúznunk a kempingbe egy jó vacsira és sörözésre.
Itt jártunk:
Linkek:
