Az alpesi országutak császára csíszerű
Salzburger Land (8.nap)
A mai az utolsó napunk Salzburg tartomány délnyugati részén, és az időjárás is kegyes ahhoz, hogy maradéktalanul kiélvezhessük az egyik legnagyobb durranást; a Großglockner Alpesi Út bejárását. Sokaknak ez egy teljes napot kitöltő autós program, ám mi mégiscsak túrázók volnánk, tehát szeretnénk gyaloglást is mellékelni a gépesített zötykölődés mellé.
Az ember azt gondolná, hogy az 1935-ben kiépített autóút tálcán kínálja magát arra, hogy minél több kitűnő túraútvonalnak szolgálhasson kiindulópontjául, hiszen a közel 50 km-es hosszából 16 km-t halad 2000 méternél magasabban. Meglepő módon azonban úgy fest, hogy az évtizedek során sem a turisztikai hivatalok, sem az erre szakosodott természetjáró egyesületek nem éreztek magukban késztetést az út mentén fekvő parkolóhelyekről induló ösvények létesítésére.
A nagyon elszántak persze találnak maguknak holmi csapásokat, de abból sem túl sokat. Ez a környék sajnos tényleg az autós turizmusnak kedvez, de nincs veszve minden, mert egyetlenegy túraútvonal - a Zentralalpenweg 02 - mégiscsak keresztezi az aszfalcsíkot a 2550 m magas Hochtor-hágónál. Akkor tehát ezen fogunk trappolni.
Észak felől érkezve, a fizetőkaput elhagyva, a Fuscherache monumentális völgyében kapaszkodik fel az autó. A méretek bődületesek, a völgy túloldalán tornyosuló Großes Wiesbachhorn csúcsa és a lenti patak között 2350 m a szintkülönbség, ilyet alig látni bárhol Európában.
Az első hágó a Törlkopf mellett virít. Ide majd visszaérünk még hosszasabban időzni, de először a túrát abszolváljuk, és minden mást csak azután.
A túloldalon legurulunk valamennyit, hogy a messzeségbe vesző út végén leparkoljunk a Hochtor hágójánál.
Eme szép hegy a 3018 m magas Brennkogel. Ennek a túloldalán szándékozunk bandukolni.
A Hochtor maga a hágó alatt átvezető alagutat jelenti. Ma már a hegynyereg is erről van elnevezve, viszont az 1935 előtti neve úgy tűnik elsüllyedt az idő mocsarában. A táró mindkét oldalán találunk parkolót.
A déli oldalon állunk meg. Tudtuk hogy nem lesz meleg. Se langyos, se hűvös hanem bitang hideg. Az augusztusi plusz 3 fokot mínusz 10-nek érezzük a metsző szélben. Ennek megfelelően téli bundát növesztünk és darabos mozgással kaptatunk fel az alagút feletti hágóba. A zászló Karintia és Salzburg tartomány határát hirdeti. A túloldalra lepillantva látszik az északi parkoló, és hogy a népek az autójukban ülve csodálják a tájat, mert nyilván nem akaródzik kiszállniuk a lenge bermuda gyatyóikban.
Go west! Elindulunk a Zentralalpenweg-en a Großglockner felé. Az ösvényt Karntern Grenzweg és Klagenfurter Jubiläumsweg néven is emlegetik, mert a klagenfurti turisták mesterkedték ide 1972-ben az egyesületük 100. évfordulóján.
Nem kell sokat kajtatnunk az első jégmezőig. Itt szerencsére szélárnyékban haladunk, de ez nem tart sokáig.
A szemközti hágón túl irtózatos erejű szél fújja a felhőket.
Bizony, odaérve teljes lelkesedésével feszül nekünk a mostoha légjárás, de a felborulás elleni igyekezetünk mellett azért marad elég figyelmünk a fantasztikus csúcsok álmélására.
Szinte folyamatosan a felhőben kepesztünk, de abban a néhány pillanatban, amikor napvilágra kerülünk mi magunk, illetve a környező hegyek, akkor gyorsan kattintok pár fotót.
Ez a kis film jobban mutatja viharos viszonyokat.
Később azonban olyan kitett gerincre érünk, ahol már nehéz állva maradni és van is hová esni, ha lefúj a lábunkról a délről támadó fergeteg (főleg a 40 kilós fiacskánkat fenyegeti ez a veszély), ezért a visszafordulás mellett döntünk. Ebben a tempóban úgysem jutunk túl messzire. Ezen a részen nem is fényképezkedek, inkább kapaszkodom.
A visszaúton olyan hálásak vagyunk a hágó közeli hegy szélárnyékának, mint fuldokló a mentőcsónaknak. El is majszolunk pár csokit és végre nyugodtan gyönyörködünk az északi oldal derűjében.
Az autóhoz visszatérve belefogunk a kényelmes szakaszba, a Großglockner úton ugyanis számos kiállítás található.
Tehát mielőtt elhagynánk a Hochtort, bekukkantunk az itteni Passheiligtum tárlatra. Az útépítéskor talált ókori leletek tanúsága szerint a hágót már 3500 éve tapossák a vándorok. A kelták és a rómaiak idején észak felől arany és germán gályarab-jelöltek éreztek, délről pedig főként élelmiszer.
A leghíresebb itteni lelet Herkules félistennek Krisztus születésének idejéből származó római szobra, de összesen közel 30 bronzszobor láb- és kartöredékét találták meg a római - kelta szentélyt feltárásakor, valamint 199 ezüst pénzérmét.
A kiállított tárgyi emlékek között középkori szövetek, cipők, aranyásó szerszámok találhatók, és egy hasadékban elpusztult aranyásó 1792 körül fellelt maradványai. No meg egy nyolc méter hosszú rabszolgalánc.
Azután autóba pattanunk, hogy felkeressük a Fuscher Lacke tavacskát és a partján álló Útépítés Múzeumot. Közben már látszik az Edelweißspitze füves púpja, amely a Glockner út legmagasabb pontja (2575 m).
A múzeumban a filmvetítések az igazán érdekesek, illetve a kimutatások, hogy a korabeli mérnököknek, szakiknak és kubikusoknak mire tellett az itt kapott jövedelemből. Elég tisztességes fizut kaptak, no.
Visszaérünk a Thörlkopf parkolójához, és onnan fel az Edelweißspitze-re.
Odafentről parádés a rálátás az északi szerpentinre. A következő megállóhelyünk, a Haus Alpine Naturschau természetrajzi kiállítás is jól kivehető jobbra lent.
A masszív kőépület egy geológiai bemutatókertté alakított domboldal aljában nyugszik.
A kiállításon mi két dolgot találtunk különösen érdekesnek: a felnagyított mikrovilágot (növényekkel, rovarokkal) és a Krumm-Seggét, ami magyar nevén az alpesi sás növényke (alias Carex curvula) és nem az első tippünk, miszerint ez valakinek a valamije.
A sás 2000 m feletti magasságban tenyészik, akár tíz centi magasra is megnő, kétezer év a jellemző életkora, klónozással szaporodik és eközben lassan vándorol. Tényleg lassan; az alábbi animáción mutatják be, hogy a római kortól máig két egész métert sikerült elvánszorognia.
A múzeum melletti padokra telepszünk le elkölteni szerény de ízletes ebédünket. A háttér fenomenális, a szélfúvás embertelen. Hamar végzünk.
A mögöttünk lévő ősi gleccserek csökött maradékai az alpesi sás sebességének ezerszeresével csúsznak a völgy felé.
A lenti fizetőkapu előtt még a Haus Piffkar-nál lehet elidőzni, amelynek Faszination Berg kiállítása az alpinizmus és a hegyi turizmus megannyi aspektusát tárja elénk, úgy mint:
- a hegyivezetők céhének 115 éves zászlója,
- az első utak, fogaskerekű vasutak és felvonók,
- a Hohe Tauern Nemzeti Park alapítása,
- az Alpesi Klub szerepe.
A fizetős útszakaszról legördülve pedig azonmód a Ferleiten vadaspark (Wild- & Erlebnispark Ferleiten) bejáratában találjuk magunkat. A festői környezetben a hegység termetes emlősei élik egyszerű mindennapjaikat.
Elsőként a szarvasokkal barátkozunk.
A vadasparkot Georg Mayr-Reisch alapította negyven évvel ezelőtt egy elhagyatott gazdaságban. A környék októbertől májusig teljesen elhagyatott, hiszen nem csak a Großglockner út, hanem a hozzá vezető szakasz is le van zárva, és a hó több méter vastagon lepi el a tájat. Az állatgondozók is csak motoros szánnal tudnak feljönni nap mint nap; erről itt találtok egy remek írást képekkel.
A misztikus hangulatú tó akár egy japánkertbe is beillene. A közelében épült fel a vizek világának kedves kis bemutatóháza.
A nagy bolyongás közepette érdemes néha egy padon megpihenni, és a szemközti vízesés látványába feletkezni.
Nem bírom ki újabb szarvasfényképezés nélkül.
Végül rábukkanunk a kölkével hancúrozó hiúzmamára. Naphosszat bírnánk a fejünkre állandósuló üdvözült mosollyal bámulni idilli játékukat.
Vissaztérünk bázisunkra, a Biobauernhof Unteregg kempingbe, ahol eszményi naplementében búcsúztatjuk az itt töltött nyolc éjszakát, hogy holnap tovább álljunk Salzburg tartomány északi részének felfedezésére.
Itt jártunk:
Linkek:
