A Nap az óceán végtelen horizontján fog felkelni, aranyló színeivel ruházva fel az asztúriai tájat. Nagyjából félóra múlva. Én egyelőre még az alig derengő félhomályban gyömöszölöm össze hitvány motyómat a zarándokszállás télierkélyének avítt fapadlójára terített matracomról. Még este száműztem magam ide a tízágyas szobából, hogy horkolásommal ne bolygassam a többiek álmát. Vagy hogy engem ne zavarjon az angol kolléga ütemes hörgése? Mindegy is. Lényegében annyi történt, hogy az esti borok elfogyasztása után privát alvóhelyre vágyakoztam a szinte üres házban.

Régi menedékházas rutinommal próbáltam benyitni a lakatlan szobákba, ám azokat zárva találtam. Így maradt a romantikus erkély. A ház mestere (alberguero) este tízkor akkurátusan áramtalanított, azaz blokkolta az összes villanykapcsolót, így kötelező sötétség borult a hajlékra. Rutinkörútja során bizalmatlanul gyanakvó vendéglátóként nézett be minden sarokba, így rám is kitárta meghitt zugom ajtaját, de jófejnek tűnhettem, mert egy elítélő, mégis jóváhagyó biccentéssel hagyott békén szabálytalan létemben.

Hihetetlen tájak – 15. nap

Ennyit az estéről. Már csaknem reggel van, és immár Kristóf barátomat szedem fel a közös hálótérből, hogy újra a talpunk alá szöktessük az utat, a Camino del Norte varázslatos ösvényét. Mindössze tíz percig tart kiérni a tengerpartra, ahol megilletődötten szobrozunk le a hajnali félhomályban zúgó hullámok felett repkedő sirályok csodálására.

És ebben a pillanatban a látóhatáron kibukkan a Nap. A valóságban nem kísérik fanfárok, de a fejünkben mégis mennyei énekek szólalnak meg. Elképedve bámuljuk a tűzgolyót, de közben azért a lábaink is nekiindulnak a parti útnak. Lassan lekerül rólunk a kabát, délutánra akár 28 fokot ígérnek, lesz itt még vetkőzés bőven.

Mai célunk Piñeres, a Camino főútvonalán haladva csupán 20 kilométerre innen, ám okkal választottuk ezt a közeli szálláslehetőséget, mert a szabványos etap helyett mi a parti variánson szeretnénk menni, és az arrafelé adódó 28 kilométert már nem érezzük a zarándoklétünkhöz méltatlanul csekély távnak.

Kevés vándorral találkozunk, de velük többször is, hisz ki itt, ki ott áll meg egy időre a tájat csodálni. Ilyenkor mindig összemosolygunk és váltunk pár szót. Celoriu mellett érünk le El Castrellín szédületes fövenyére. Az innen következő tengerparti szakasz önmagában is megérne egy teljes napot. Mert bár a mi ösvényünk tizenöt kilométer hosszú lesz csupán, ám a terület összes csodájának megéléséhez még ugyanennyi kerülőt és letérőt kellene beiktatni. Nem tesszük de sebaj, a sziklaerdő és a homoksíkság váltakozása azért kutyafuttában is lenyűgöző.

Ez a Google Earth felvétel jól mutatja a part elbűvölő jellegét

Ősi kocsikerekekkel dekorált kerítés

Niembru előtt a Rio Calabres torkolatában álló Miasszonyunk templomhoz érünk. Apály lévén, a szent helyet védelmezőn ölelő lagúnában csak pocsolyák árválkodnak, ám dagálykor mintha egy szigeten pózolna az erődített szentély. Ha nem nézném a térképet azt hinném, hogy mélyen a szárazföld belsejében járunk, de valójában csak ötszáz méterre van a tenger.

A Rio Calabres régi vízimalma Bruegel vásznára kívánkozik

A falu mögött lévő, 150 méter magas hegyet a páratlan óceáni kilátás miatt érdemes megmászni. Kristóf így is tesz, én lustán és röstellkedve az aljában sunnyogok el. Útvonalaink két kilométer múltán, a San Antolín de Bedón monostor romjainál érnek újra össze. Az épületegyüttes több mint kétszáz éve lakatlan, így hiteles rajzolata a 17. századot megelőző idők vidéki szerzetesi életének. A gyönyörű román kori templomot övező egyszerű házak a lakhatás minimális igényeit és a gazdálkodás praktikumát szolgálták; a nagy egyházi központokban mutatkozó fényűzésnek itt nyoma sincs.

Innen egy ugrásnyira van San Antolín strandja, amely a Dehesa-szikla kőkapujáról híres. A példásan kiépített sétány egyik padján ülök meg ebédelni.

A parti út továbbra is mesés, csúcspontja a Tengeri barlangok strandja (Playa Cuevas del Mar), ahonnan élesen délnek térve a műúton csattogok be Nueva városkájába, egyben vissza a Camio főcsapására.

Playa Cuevas del Mar azaz a Tengeri barlangok strandja

Még éppen sikerül nyitva elcsípnem a délután kettőkor záró boltot, ahol beszerzem a holnap délig szükséges ellátmányt, tudván hogy mai szállásunk a semmi közepén lesz.

A város után, Piñeres tanyabokrát elhagyva lassan feltűnik a csupasz dombtető, amelynek tetején, a Szent Péter templom mellett rálelünk a Casa Rectoral de Pria zarándokszállásra.

Megtelepszünk a középkori falak között, és sört pattintva, a füves lejtőre kiheveredve eredünk szóba a sorban érkező zarándokokkal. Meglepetésünkre mindenki a tíz kilométerre fekvő városba igyekszik tovább. Úgy tűnik, hogy az elszigetelt dombtető keveseknek vonzó, de mi roppant jól érezzük itt magunkat. Tulajdonképpen a véletlen pottyantott ide bennünket, hiszen nem tudatos mérlegeléssel választottuk ezt a fészket. Mindössze annyi történt, hogy a parti útvonalon jőve ez volt ideális távolságra az előző éjszakától.

A tenger és a végtelen  - 16. nap

Semmi nem akadályoz abban, hogy az ébredést követő tíz percen belül elinduljak. Pisilés, fogmosás, cicamosdás. A pakolás nemcsak a rutin miatt rövidül le örkényi egypercesre, hanem mert tizenöt darab tárgyam van mindent összevetve. Ez a Camino-lét egyik legszerethetőbb jellemzője. Az ajtón kilépve ismét rendkívüli hajnalszínek melengetik a lelket.

A mai terv 26 kilométer. Annyit már látunk, hogy 10 kilométernél várost fogunk érinteni, de egyebekben fogalmunk sincs arról, hogy mi vár ránk, és éppen e mindennapos felfedezés a Camino-lét másik gyönyörűsége. Este azután majd mélázhatunk azon, hogy mit kaptunk az adott naptól. A mairól például ki fog derülni, hogy az időtlenné vált tágas végtelenben megejtett hosszú sétán kívül az égvilágon semmit. Imádnivaló!

Festett kövek tömkelege a hippiérzés jegyében

Szerető édesapa szerkesztett Marsra juttató pályát kisdedének

Útközben minden templom egy pillanatnyi elmélyülés, noha semmit sem tudok a történetükről, avagy az ide látogató emberekről. Nem ciki megölelgetni a tornácot övező bölcs oszlopokat, bár nekem kevés dolog ciki, én az eukaliptuszfákat is sűrűn ölelgetem.

A szép birtokok látványa szintentartja a jókedvet

A dombtetőről festői látvány kínálkozik Ribadesella városa felé, és mi szánt szándékkal belesétálunk a természet műalkotásába.

A város a Sella-folyó torkolatában fekszik, és bizarr csigaházként feltekeredő sziklakarommal tekint önmagára az óceán felől. El is határozom, hogy a Camino útjelzést messze elhagyva fogom felkeresni a csigaház csúcsát, de a reggel támadt torokfájásom ittenre fejlődik lázas bódulatba oltott tévelygéssé. Beveszem az ilyen célra készletezett brutális gyulladáscsökkentőt, és terepszemlémet a belváros bebolyongására korlátozom, hogy felleljem a valahol kávézó Kristóf barátomat. Most elkélne némi biztonságérzés, hogy nem vagyok tökegyedül.

Végül a városból kivezető út boltjában lelem őt, amint a friss polipkínálatot szemlézi. Megbeszéljük, hogy amíg ilyen szédelgősen beteg vagyok, addig együtt bandukolunk.

Ribadesella duplán kanyargó öble

A parti sétány villasora

A La Isláig hátralévő 16 kilométeren fel-le kígyózunk a homokos strandok és a felettük húzódó dombok között, időnként olyan falatnyi falvacskák girbe-gurba utcáin mint San Pedru, Abeo, Vega, Berbes. Errefelé a megszokottnál sokkal laposabb a táj, ritkán emelkedünk ötven méternél magasabbra.

Közösségi mosoda az út mentén

Az Albergue Tu Casa Vegában

Nagy zsíros szörnyeteg

Vega installációi

Birtokok és kapuk

Barbes mellett az egyik kert szélén hosszan húzódik a „sokszáz tábla erdeje”. Ezt a nevet én aggatom a képződményre, mert a valós eredetéről semmit nem sikerült kiderítenem. Mivel minden táblán városnév szerepel, valószínűleg létező zarándokokhoz kapcsolódik, de hogy ki által és hogyan, azt nem tudom.

Az utolsó kilométereken végig magunk előtt látjuk a célunkig vezető partszakaszt.

A város előtti utolsó látnivaló a Rio Espasa torkolatának nyüzsgő madársereglete.

La Isla csöndes és barátságos falu, de nem élettelen, hiszen a strand melletti népszerű hosteljének kerti italmérésében kisebb fiestához hasonlatos nyüzsgést lehet tapasztalni. Mi a kevésbé felkapott önkormányzati albergébe tartunk, amely szintén kitűnő helyen, az öblön túli sziklás part közvetlen közelében van. Egyetlen nagy helyiségében tizenegy emeletes ágyat találunk, az előtérben jól felszerelt konyhát, a kertben kőboltívek alatti asztalokat, és bakancspolcot a benti térből kitiltott lábbelik tárolására.

Gabonahombár alulnézetből

A zarándokszálló

Itt ismerkedünk meg a két kedves olasz túrázóval, az ötvennek kinéző friss nyugdíjasokkal, Marióval és Angelóval. Eseménydús aktív éveikben bizonyára sokmindent tettek le az asztalra, de főttételt vélhetően nem, mert a karitatívan, az egész társaság számára készített paradicsomos tésztájuk a legrosszabb amit valaha kóstoltam. Ezzel együtt a nemzetközi társaság vidáman falja a matériát, és én sem szeretem kevésbé őket emiatt.

Az albergue másik felében szociális foglalkoztató működik, mögötte indul az ösvény a sziklákhoz, ahová a zarándokszálló népe - borospohárral a kézben - testületileg vonul ki a naplementében gyönyörködni. Ezután kihúzom ponyvámat kőkerítés oszlopaihoz, és a fűre pöndörödök az éjszaka háborítatlan eltöltésére.

Azt imádtam La Islában, hogy mennyire megőrizte egyszerűségét a világ egyik legszebb tengerpartjának kellős közepén. A szerény vidéki bárokban helyiek kvaterkáznak és minden olcsó, az egyetlen kisbolt pedig pont olyan puritán mint a 69-es számú ÁFÉSZ volt ’70-ben Hatvanban Hetényegyházán.

Az almabor birodalmában  - 17. nap

Mintha a tegnapelőtti reggel elevenedne meg újra egy még szebb kiadásban. A Camino del Norte főútvonala helyett továbbra is a tengerparti variánson tartunk nyugat felé. La Islától lassan távolodva fotósorozatot készítek a felkelő napról. Ehhez persze minduntalan meg kell állni, és sarkonperdülni kelet felé. Legszívesebben hátratekert fejjel trappolnék, hogy folyamatosan lássam a csodát. Meg is próbálom, de az ötödik lépésnél nyiffanva zuhanok a szamócásba.

Ám ez csöppet sem csökkenti az eufóriámat, ráadásul a nézőpont sem egyoldalú. A kontinens felé a Pienzu-hegy 1200 méter magas tömbje nyújt megkapó látványt.

A part felől kerüljük a Griega-hegyet, amely egy idő után járhatatlan sziklafallal kapcsolódik az óceánhoz, ezért fel kell másznunk a tetejére. Előtte még az apály tócsáiban kagylót gyűjtő gyerekeket nézegetek. Meg is állok pár percre rácsodálkozni kicsiny embertársaim műveleteire. Érzéseimet nem azonosítanám Robinsonéval, midőn ő évek magánya után pillantotta meg Pénteket, de mégis valami hasonló játszódik le bennem.

A Caminón, - noha sok új ismeretség adódik - az emberi interakciók mennyisége töredéke az otthoni hétköznapok által diktált kontaktusörvénynek. A vándorlás öt hete alatt rengeteg a magányosan töltött óra. Ennek megélése nyilvány habitusfüggő; az agora- és szociofóbiások vélhetően imádják a kényszerű egyedüllétet, az energiavámpír pszcihopaták meg unatkoznak áldozat híján. Én nem analizálom magamat, csupán észreveszem, hogy egyre jobban örülök minden feltűnő organizmusnak, külön díjazva ha ember az illető. 

 A Libardon-folyó torkolati öblén túl Lastres városa napfürdőzik. Jó volna felkeresni, mert domboldalra kúszó sikátorai görög szigeteket idéznek, de nem megyünk el odáig, hanem a folyó mentén délnek tartva csorgunk be Colugnába.

A csöppnyi város tekintélyes templommal és számos újkori palotával büszkélkedhet. Felkalandozok a piactérre, ahol tíz eurós ajánlat várja azokat a zarándokokat, akik éppen itt szeretnék lecserélni elnyűtt hátizsákjukat egy újra, amennyiben nem érzékenyek az ergonómiai tervezés teljes hiányára és a mérsékelt minőség előre nem látható meglepetéseire. 

Lastres felé, a hegytetőn érdemes felkeresni az Asztúriai Jura Múzeumot, amely a partvidék rengeteg őskövületét és dinoszaurusz csontvázát mutatja be. Legnépszerűbb installációja kétségtelenül az önfeledten kefélő t-rex csontvázpár. Igen, a kevéssé prűd múzeologusok tényleg ezt fundálták ki a nagyközönségnek. Talán a kedvenceik kihalása miatt érzett fájdalmukat hivatott ellensúlyozni ez a köznyilvánosság előtti hüllőtermékenység-rítus.

Kép: asturias.com

Itt már az Almabor-vidéken (Comarca de la Sidra) járunk, amely hivatalos közigazgatási egység.  Az asztúriaiak roppantul büszkék a sidrájukra. Kulturális öntudatuknak meghatározó része, lépten-nyomon fogyasztják, és az élet körforgása is e köré szerveződik. A gyümölcsfák tavaszi virágzása külön fesztiválidőszaknak számít, éppoly lelkesen ünneplik a bimbók kifakadását, mint a japánok a cseresznyevirágzást. Almakertek mezsgyéin jutunk a változatos dombvidékre, amelynek magaslati pontján Pernús templomának tornáca kínál árnyas ebédelőhelyet.

Összesen hét apró településen kelünk át, hogy azután Villaviciosa határából vessünk búcsúpillantást az óceánra. A régi vándorok életszeretetét sejtem amögött, hogy ősi útvonalunk pont almaborföldön szakad el a terméketlen partoktól.

Almaültetvények mögött bújik meg a világhírű az El Gaitero almaborüzem

A város főutcáján a kalapból előguruló almák stílszerű szobra tekinthető meg

A főtér egyik bárjában frissítünk. A sör ára általában két euro, ami a magyar árszínvonalnak felel meg, viszont errefelé a második körhöz már mindenhol kérés nélkül hoznak ki ingyen harapnivalót, és nem egy marék ropira kell gondolni. Nos, ez az a hely, ahol a csapos fiú már rögtön az első (egyetlen) sörünkhöz hozzáerőlteti az izgalmas sonkaválogatást baguettel. Rajongunk! Továbbállva egy gigantikus hipermarketben vásárolunk be a vacsorához. Ma Kristóf fog tintahalragut főzni az olasz barátaink köré spontán szerveződött kis közösségnek.

A várostól már csak két kilométert kell bandukolni az Északi-út egyik legautentikusabb szállásáig, az Albergue La Ferrería-ig. Sergio, az elhivatott tulaj hat emeleteságyat suvasztott be az öreg viskó földszintjére. Az emeleten ő lakik, a szemközti fészer egyetlen helyisége pedig a konyha-étkező-recepció funkcióit egyesíti. Tudjuk, hogy a „fészer” egykoron malom volt, csak nem akarjuk elhinni, mert ilyen kicsi malmot még soha nem láttunk.

Meleg fogadtatásban részesülünk, és Sergio felírja neveinket a palatáblára a többiek mellé. Az amerikai lányok a kertben sátraznak, hintáznak és hajat vágnak egymásnak. A hangulat a cserkészdzsembori és a hippitábor mediterránba öntött egyvelege. Sergio ismerteti a kötelezettségeinket: hat órakor leadni a ruháinkat mosásra, elfogadni a ránk tukmált söröket, majd pedig vacsorázni a főztjéből.

Ezzel az is kiviláglik, hogy Kristóf tintahala csak az előétel lesz, de így is nagy sikert arat. Addig unót játszunk a roppant vidám nemzetközi csapattal.

Kristóf tintahalragut varázsol

Nincsen meghatározott szállásdíj. Az érkezéskor mi fejenként 15 euró önkéntes adományra gondoltunk, de a rendkívüli gondoskodás hatására egyre feljebb emeljük a részünkről méltányosnak tartott jutalékot. Hamarosan előáll a paella, amit kiváló borokkal öblítünk le.

A desszert után jön a legnagyobb misztikum. Sergio személyre szabott kosárkákban, mintaszerűen összehajtogatva szolgáltatja vissza a kimosott, megszárított és illatosított ruháinkat. Fel nem foghatom, hogy miből találta ki mely textilek tartoznak hozzám, de nem hibázott.

Az éj leszálltával kiköltözöm a kertbe a ponyvám alá és a legszebb álmokkal szórakoztatom magam reggelig.

Meditatív vádorlás Gijónig   - 18. nap

Sergio kötelező reggelije újabb alkalom a többi vádor között eltöltött szeretetteljes időtöltésre. Szívben és gyomorban is jóllakottan célozzuk meg a lakatlan dombvidéket. A Gijónig vezető 25 kilométeren csupán szórványos házcsoportokat érintünk majd és ez remekül passzol az igényeinkhez. Az előző este meseszerű világának méltó folytatása a mai menet, ahol a köddel lepett táj lendíti be a jó hangulatot.

Az egyre inkább körülölelő hegyvidék időnként olyan meglepetéseket tartogat, mint az autópálya kibukkanása két hosszú alagút között. Az alig kétszáz méteres felszíni szakasz mintha oda lenne varázsolva. Ha a Kékes-, és a Galya-tető között túrázva botlanánk egy ilyen sztrádába, az lenne körülbelül ennyire meglepő.

Itt már a kép közepén lévő Pescal-hegyről ereszkedünk alá.

Az emberi jelenlét csekély errefelé, de ami mutatkozik az kedves és érdekes: három méter átmérőjű óriás almabor-hordók, manóházak figurákkal.

Peonban szívesen kávéztunk volna a Pepito bárban, de zárva volt, úgyhogy már a tizenötödik kilométernél járunk, amikor Curbiello bárjában megejthetjük az első pihenőt reggel óta. Ez a kocsma viszont kisboltként is funkcionál; bagettel és kolbásszal gazdagodom.

Az almáskertek megjelenése a város közeledtére utal. A tenger felé ereszkedve sós ködbe süppedünk, és azon keresztül szemléljük Gijón hegyvidéki külvárosainak villáit.

A kapu körül az asztúr mitológia alakjait faragták kőbe

Mario és Angelo a város határában buszra szállnak

Gijón is egyike a félszigettel kettéosztott strandú városok archetípusának. A hosszabbik homokpart az érkezési irányunkból, keletről terül el, jelenleg masszív felhőbe burkolózva. Eszembe ötlik, hogy a Camino beceneve „az ezer hangulat útja” is lehetne. Íme közülük egy eddig nem tapasztalt: balra minden kékesszürke és épített, jobbra pedig folyamatosan sárgásbarna és természetes, miközben a hullámok átható zúgása hallik a köd által láthatatlanná tett messzeségből.

A sétány házsora inkább monumentális mintsem szép, viszont mozgalmas élet zajlik az aljában: szörfösök grasszálnak és futók keringenek.

Egyszer csak, mintegy varázsütésre, a szél kiszippantja a nedves zaccot és feltárulkozik az öböl.

Az óvárosba a Szent Péter templom jelenti a belépőt. Nem egy öreg darab, 1955-ben adták át, miután gótikus elődjét a spanyol polgárháborúban porig rombolták. A szentély mögött dúsan aranyozott mozaikképek próbálják elfeledtetni a háború szörnyűségeit.

A város magja, a római kor óta lakott Cimavilla teljesen kör alakú, jóformán sziget, mert a szárazföldhöz csupán egy 150 méter széles nyakacskával csatlakozik, amelyen a főtér helyezkedik el. Minden sarkon sidreríát azaz almaborozót találunk, ahol a helyiek vidáman fröcskölik a nedűt. Az autentikus fogyasztás ugyanis a lé pohárba való habosításával történik. Az ízélményt fokozó eljárás neve "escanciar", amelynek szakszerű bemutatóját az alábbi videón láthatjuk:

A spriccelés a levegőztetés révén a nazális minőséget is javítja, mert a friss matéria alapból meglehetősen pincepenész szagú. Ha nem az, akkor hamisítvány.

Kis utcákon kapaszkodunk a félsziget végének dombja felé, ám célunk elérését az ellenállhatatlan El Arca bár hátráltatja. Kiderül, hogy a sidrából nem lehet pohárnyit kérni. A legkisebb kiszolgálási egység az üvegnyi, azaz hét deci, de én már semmin sem sértődöm meg.

Az El Arca bár Cimavilla közepén

Italomat kézipumpás porlasztóegységbe applikálva szolgálják fel. Nyomok rajta egyet próbaképpen, majd egy újabbat immár határozottabban, és gyermeki örömmel nyugtázom az eredményt. Utána meg kell mutatni Krisztiánnak, negyedszerre pedig a kamerámnak pumpálok. De erre már sikítva szalad ki a pultoslány a bárból, hogy „no, no, no mister, too much cider!” Bizony igaza van, a törvény szerint mindig csak egy szörcsöntésnyi löttyöt szabad kimérni, és frissen habzón azonnal felhörpinteni.

Jókedvűen szökdécselünk a dombtetőig, ahol az egykori erőd falait hasznosító park közepén a Horizont dicsérete (Elogio del Horizonte) című műalkotás alatt fotózkodnak a turisták. A szobrot a népnyelv "King Kong vécéjének” hívja, én a magam részéről a „Hengerfej allegóriája” névvel ruházom fel.

A nyugati strand felé a koszos, poszthippi-neopunk negyeden át megyünk le. Agyongraffitizett kocsmái este nyolc körül fogják majd csak kitárni mocskos kapuikat.

• 
• 
• 
• 

A nyugati öböl központja a Marqués tér, rajta a kiállítóhelyként funkcionáló Palacio de Revillagigedo.

A félsziget nyugati oldala

A parton az Almaborfa (Sicera Module) 3200 almaborpalackból összefabrikált szobrát csodáljuk meg.

Gijónban sajnos nincsen zarándokszállás, de remek kétágyas szobát találunk az egycsillagos Hotel Alborban. A 270 000 lakosú nagyváros modernebb negyedei már túl forgalmasak az éteri nyugalomhoz szokott lelkünknek, de az óriás Jézus szoborral ékesített tornyú Szent szív templomig azért elsétálunk. Belső kialakítása a spanyol szecesszió műremeke.

Ezen kívül még a szállásunkhoz közeli vasúti múzeumban lövök pár fényképet.

• 
• 
• 

Acélmű és virágkarnevál - 19. nap

Gijón és Avilés között egy megtermett földnyelv nyúlik 15 kilométer mélyen az óceánba. A Camino del Norte nem követi a partvonalat, hanem egyenesen átvág a két város között. Ezt a 26 kilométeres szakasz tervezzük mára.

Először a Poniente-strandot keresztezzük, majd elhaladunk a szállodahajók tatját utánzó három apartmanház mellett. Itt találkozunk először az ausztrál fiatalokkal, Sarah-val, Amyvel és Benjaminnal, akikkel lényegében együtt is maradunk majd a hátralévő 14 napban.

Innen még több mint négy kilométer városi menet vár ránk a nyílegyenes Argentin Köztársaság útján, hogy kikeveredhessünk Gijónból. És akkor még mindig nem a természetbe jutunk, hanem az ArcelorMittal gigantikus acélművének és kapcsolódó iparágainak városnyi méretű telepe mellé. A következő félórában a szuszogó, csattogó, pöfögő iparszörnyet fogjuk megkerülni, amíg a szemközti dombtetőn el nem nyel minket az erdő. Bevallom, nekem tetszik a gyárkomplexum. A dombról nézve pont olyan látvány, mint a Diósgyőri Vasgyár a Vargahegyről az Utánam srácok című gyerekfilmben.

A területen 2500 éve folyik a kohászati tevékenység. Az ókori astúr nép másik neve a cilúrnigo volt, ami üstkészítőt jelent. Az újkorban azután hatalmas kapacitásbővülést eredményezett Gijón öt kilométer hosszan kiépült hatalmas ipari kikötője, ahonnan vasúton, illetve az Abono-folyónak a gyáron átvezetett csatornáján szállíthatták ide az ércet és a szenet, valamint el a kész acélt.

Az Areo-fennsíkon vágunk át, amely Asztúria legnagyobb kőkorszaki temetkezési helye. Összesen 35 pontján tártak fel sírokat és építményeket, a leglátványosabb a VI. számú dolmen kőtömbök alkotta házikója, amelyhez a táblával jelzett ponton érdemes 300 méternyit letérni. A hegy római emlékekben is gazdag, mint például Augustus császár emlékműve.

A terület emellett természetes virágoskert. Vadon termő kálák, liliomok, amarilliszek és egyéb virágfajták illatoznak körülöttünk. Amy és Sarah szívesen állnak modellt az édenkert megörökítéséhez.

Később a Tündérek-forrásának (Fonte les Xanes) jóízűen friss vizéből merítünk. A Xanák az asztúr mitológia sokat szereplő vízitündérei, akik általában a forrás kincsét őrzik.

Az erdőt követő legelőkön megjelenő tanyák mind önálló településnevet viselnek. Közülük a kettő házból álló Santoyana pálmafákkal övezett, gyönyörű templommal is büszkélkedik.

A műfenyőnek kinéző Norfolk-szigeti araukária is gyakori errefelé

Elhaladunk az egyik közkedvelt zarándok emlékhely mellett. A Los Celleros olyan cserépdarabok kupaca, amelyekre a vádorok a neveiket körmölik fel. Az üres agyagtöredékek és a fehér filctollak utánpótlásáról egy El Valle-i házaspár gondoskodik. Én csak az emlékek meddőhányójának hívom. 

A völgybe leérve a Gijónéhoz fogható méretű ipartelep vezet nyolc kilométer hosszan Avilésig, olyan elővárosok során át, mint Tresona, Pobladín és Marzainella. A rozsdazóna főszereplője itt is egy Arcelor vasmű. Mivel már nagyon megszomjaztam, a gyárnegyed egyik lepukkant csehójában a Rejtő könyvek ügyefogyott hőseihez méltó húzással egy pohár tejet rendelek. A sokat látott bajszos kocsmáros szemrebbenés nélkül teszi elém, és vagy őszinte szakmaszeretetből, vagy iróniából, de csinosan barnacukorral és puszedlivel köríti, mintha Rómában kértem volna capuccinót.

Az országút melletti poroszkálást szerencsére hamarosan az Alvares-folyót övező keskeny zöldsáv váltja fel. A Camino útvonala fantáziadús gyaloghidakon át váltogat ide-oda a két part között. Végül elérünk Avilésba, ahol az első benyomást az Oscar Niemeyer Központ épületegyüttese gyakorolja ránk. A névadó világhírű építész - Le Corbusier tanítványaként - a bauhaus örökébe lépő modernista sílusban alkotta meg Brazíliaváros emblematikus középületeit hatvan évvel ezelőtt. Idős korában, utolsó munkái egyikeként vetette papírra az avilési kultúrközpont terveit, és 104 évesen még a 2011-es átadást is megérhette.

A folyóparti Niemeyer Központ

A Pedro Solìs zarándokszállás az óváros innenső felén rejtőzködik egy alacsony piros fal mögött. Mellette zarándokkórházat is találunk ha ápolásra szorulnánk. Elfoglaljuk ágyainkat az egyetlen, 48 fős hálóteremben és elindulunk a város felfedezésére. A főtér felé vezető Calle Riverát megkapóan öreg házak szegélyezik, és innen nyílik a pompás Ferreria-park egyik bejárata is. A belvárosban még további négy parkot találunk, igazán csodálatos! A főtér íves történelmi házsorán éttermek és bárok teraszai csábítják esendő személyünket, de itt még ellenállunk. A nép nyüzsög, az utcazenészek pengetnek.

Városháza a főtéren

Innen nyílik a San Nicolás templom kisebb terecskéje, amely mentén a legszebb palotákat találjuk.

A kifejezetten borozókra és bárokra specializálódott Galiana utcán folytatjuk expedíciónkat. Az egymásba nyíló boltíves és lapos kőárkádok alatt megtermett, érett hordók közé telepített zsámolyok teremtik meg a meghitt fogyasztás idilli auráját. Éppen zárórakor, azaz délután háromkor csöppenünk a Három tenor bárba, ahol a kislány gyorsan kicsapol nekünk két sört, majd kitessékel az utcára, hogy a kiürült poharakat tegyük majd az ajtó elé. Ő hétkor jön kinyitni újra.

A környék vadnyugati-díszlet hangulatot áraszt a számomra, de ez nyilvánvalóan az életem során begyűjtött álélményeim hamis kivetülése. Mert valójában a történelmi eredetit látom, amelyről előbb a spanyol telepesek mintázták első amerikai utcákat, hogy a stílus azután a westernfilmek díszleteiként formálódjon újra; felejthetetlen, mégis félrevezető látványvilágot kínálva a Közép-Magyarországon formálódó gyermeki intellektusom számára. Köszönöm Camino, hogy megláthattam az eredetit, és felnőhettem végre.

A Ferences templom érintésével kanyarodunk vissza a folyópartra, ahol a Grapona gyaloghíd lep meg minket. Az érdekes konstrukció nem lépcsővel küzdi le a szintkülönbséget, hanem cikcakkos, 15 méter hosszú konzolok révén; természetesen helyi acélból. Az hagyján, hogy az egyik végének konzola mélyen a Rio Alvares fölé tolakszik, de a másik vége ugyanezt teszi a klasszikus házakkal övezett Santiago Lopes tér kellős közepén. Én díjazom a tervezői és döntéshozói merészséget.

Az alberguébe visszatérve az udvar csevegésre csábító asztalait fedezzük fel, amelyek hátterét egy illúzióromboló toronyházi légudvar adja, amely a jelek szerint sosem épült körbe további lakóházakkal. A Camino út megtapasztalt szépségei és a száradó gatyákkal dekorált, kopott vakolatú bérkaszárnya kontrasztossága pont azt a teljességet adja, ami izgalmassá teszi az egész vándorlást. Ennek jegyében enyelgünk a régi és új ismerősökkel, amíg pontban tízkor a szállásmester mindenkit bezavar, megparancsolja hogy mosogassunk, majd lekapcsolja az áramot, és bezár minket. Jó éjszakát!

Utózönge. Érdemes megemlékezni a Pensión El Parque szálláshelyről is, ahol egy másik alkalommal Krisztián barátommal szálltam meg:

Amikor hű túratársam lekattintotta a bookingon a város szívében kínálkozó kétágyas szobát 3200 forintért, már tudtuk, hogy egyedi élményben lesz részünk. Délután négytől a megjelölt bérház előtti járdán gyülekezett a szállásvárományosok hada – főként angol zarándokok – az ötórai teára nyitásra várakozva. A kevéssé patinás épület szűk lépcsőjén a másodikra felkacsázva egy öreg hippi fogadott minket, borzalmas szakállal, másfél métert alig meghaladó testmagassággal és valamiféle mocskos szájmaszkban, amely inkább egy olyan kapcarongyra hasonlított, amit akkor terítenek valakire hirtelen, ha a csetepatéban szétroncsolta az arcát a golyó.

Ezzel együtt, vagy épp emiatt, de a vendéglátónk nagyon jópofa ember volt, és noha nem beszélt semmilyen nyelven, szerintem spanyolul se, mégis lelkesen magyarázott és benyúlta a peregrino útleveleinket, ami szokatlan eljárás, mert általában egyből pecsételnek és visszaadják, de ő szerette kicsit fogdosni és tartogatni. Viszont az egész úton ő volt az egyetlen, aki az igazolványainkra nem tartott igényt, hát ilyen formabontó srác volt.

Ezután szobákat osztva kalauzolta körbe a csapatot a szövevényes, szűk folyosókon. Csillogó szemmel feszítette le a filléres lakatot a nekünk szánt zug ajtajáról. Mit ajtó? Inkább fából épült függöny.  Nemhogy zárható nem volt, de a máshol kilincsnek nevezett luxuskészség hiányában csukni sem lehetett. Közben pedig felfoghatatlan, hogy a  helyiségek miért épp arra az időre vannak lelakatolva, amikor a ház üres.

Ehhez képest a szobánk tiszta és rendezett. Furcsán berendezett. Az én ágyam biedermeier, de a párnám huzatján a méltán utált gyermekrajzfilmből ismert kislány, „Dóra a felfedező” rohangál körbe. Krisztián noszolyája a legprosztóbb tábori ágy alapjaira emelt triplaszuper matrac. Úgy érzem alvás terén rendben leszünk. Szobánk falairól viszont nem tudok épeszű véleményt alkotni. De ha sírfeltáró egyiptológus lennék, akkor arra tippelnék, hogy az egész valamiféle békanyálzöld alapon indulhatott, ám bizonyos felületek – találomra, vagy sugallatra – átkenődtek a döglött-teve-okker és az elsiratott naplemente árnyalataival. Azt hiszitek viccelek, de nem, a szoba tényleg úgy van kimázolva, hogy ahol elfogyott az egyik szín, ott következik a másik. Ha a hatóság előírja a tisztasági festést, akkor bizony meg kell csinálni, nincs apelláta.

A folyosó végére rejtett közösségi tisztálkodóhelyiség felderítésével folytatjuk. Óvatosan közelítük. Az élmény a szobához hasonló. Köztisztasági kifogásaink nincsenek, de a wc-zuhany blokk minden szempontból eklektikus.

Ahol még nagyon lehet röhögni, az a 15 négyzetméteres, ablak nélküli társalgó helyiség, ahol hat darab képcsöves tévé sorakozik a polcokon. Most sem viccelek.

Az ablakunkból két sétálóutca szép kereszteződésére tekinthetünk le, illetve a minket bámuló, spontán összeverődött tömegre. Helyi popsztárok hasonmásai lennénk talán? Hamar kiderül, hogy nem, valójában mindenki a mellettünk lévő ablakot nézi, ahonnan egy zilált csaj rikácsolva hirdeti a forradalmat. A jól öltözött csőcselék hol tapsol, hol visszaüvöltözik, de félóra múlva hirtelen csend támad, a flaszterről meg elillan a népgyűlés. Mindenesetre, ha nekilátnál a világ megváltoztatásának, akkor szerény kezdőtőkével jó megoldás kivenni egy 3200 forintos szobát. Nagyon mókás volt igazából.

Térkép: