A Dachstein tömbje észak felé, Hallstatt irányába egy hatalmas fennsíkot alkot, kisebb csúcsokkal tarkítva. A kötélvasút a 2100 m magas Krippensteinre visz fel, két szakaszban. Az alsó állomás a mi falucskánk, Obertraun másik végében van. Semmiképp se csukott szemmel tegyük meg a felfelé vezető utat.

A csúcsra érve kezdődik az igazi szájtátás, mert onnan tárul fel a panoráma dél felé, a gleccserre és a Hoher Dachstein 3000 méteres csúcsára.

A légvonalban 8 km-es távolság miatt érdemesnek tűnt teleobjektívvel is ráközelíteni a csúcsra, hogy kivehessük a hegymászók innen nézve egykedvűnek tűnő baktatását a havon. No meg reméltük, hogy pár nap múlva mi is ott leszünk közöttük. És ha akkor épp nem lesz ilyen szerencsénk az idővel, és csak a bakancsunk orráig látunk egy felhő közepében, akkor majd megnézhessük a fotógép kijelzőjén, hogy hol is járunk.

És most fordítsunk hátat kicsit a pazar tájnak, hiszen a Krippenstein csúcsa a felvonótól észak felé egy negyedórás séta. Útközben okos kis információs táblák, értelmezhetetlen vascápa és állatkodásra csábító utcabútorok mulattatnak minket.

Az átlagturista számára két attrakcióval kedveskednek az idegenforgalmisták. A csúcson futurisztikus kilátó feleslegeskedik, kicsit lejjebb a tófal fölé a(z) 5-fingers, azaz Öt ujj üvegaljú sikoltozós rémjárdája ágaskodik.

A gyerekek persze imádják mindkettőt, és konkrét terveket szőnek, hogy miként fognak leugrani innen pár év múlva a wingsuit-felszerelésükkel. Andris olyan skydiver szeretne lenni, aki csak úgy leveti magát a szikláról, Dani pedig olyasvalaki, akit egész nap nyakban visznek. Két kiváló klettersteig is van alant a 200 méteres szilafalon, egy könnyű és egy igen nehéz.

A kilátás valóban klassz. A siklóernyősök pedig cukin bénáznak, mielőtt lehömbörödnének a mélységbe, hogy azután mégis fenséges eleganciával távozzanak határozottan Berlin irányába.

Elég párás volt a völgy, de azért megpróbáltam telével befogni Hallstattot a mélyben. Aztán kiszíneztem fotosoppal, hogy mutasson egyáltalán valamit.

Itt fent viszont olyan intenzív az UV-sugárzás, mint egy űrállomáson, ezért a dress code sapi és napszemüveg a srácoknak (még ha csálén hordják is). Fél liter naptej a fejadag.

Letudván a "kötelezőt", bejelentettük az ifjaknak a habot a tortán, a körtúrát a fennsíkon. Kicsit gyanakodtak, nem valami durvulásba hajlik-e majd a nap további része, és persze nem csaltak az ösztöneik. Az ilyen fennsíkokon ugyanis lépten-nyomon adódnak kétszáz méteres szintkülönbségek. A mészkőből kioldódott karrmező kezdetben ártatlan játéknak indult (milyen jól látszik szemben a sóbánya bejárata).

Azután könnyű, sziklás terep altatta el az elővigyázatosságunkat. A talajra az Ausztriában általánosan szokásos piros csíkokat festik útjelzés gyanánt. Fontos szemmel tartani a kicsiket, mert az "úttól" egy köpésre nyílnak 10-15 méter mély szakadékok.

Azután egyre ritkább lett a szép szálkő, és teret hódított a törmelék. Hazai értelemben vett turistaösvényre természetesen ne gondoljon senki. Másmilyenre se. Kisvártatva már csak elmélyülten botladoztak a kőtengerben, és akkor mindenki örömére egy rövidítés mellett döntöttünk. A rövidítés olyan mint az újszülött. A hirtelen jött boldogság mellett rengeteg olyan későbbi problémát vonz, amelyre gondolhatnánk, de nem tesszük.

Egy kisebb kanyonban ereszkedtünk lefelé. A terep immár kaotikus, egy-két méteres függőleges lemászásokkal. A népségtől begyűjtöttem a túrabotokat, és attól kezdve sokkal vidámabban ugrándoztak lefelé kézzel-lábbal. Akkoriban még nem volt GPS-ünk, nem láttunk ki a hasadékok rendszeréből, és egy óra múltán már alig reméltük, hogy valaha kijutunk egy rendes útra. Az ugrándozásból botorkálás lett és kemény küzdelem. A fiúk nagyon ügyesek és óvatosak voltak. Danit nyakba vettem, de halálfélelme lehetett, ahogy a magasban imbolygott a meredélyeken, mert hamar szólt: tegyél le, kipihentem magam.

De minden véget ér egyszer. Megkönnyebbülten léptünk a tömegek számára karbantartott fő csapásra, amely célunkhoz, a Gajdalm-hoz vezetett. A túrákra mindig sok vizet viszünk, de itt akármennyi sem lett volna elég. Egy lóitató vályúra bukkantunk, amelyből - Judit intése ellenére - mi fiúk valamennyien ittunk. 

Mit szabad meginni a hegyen? 

Erre sajnos nincs tuti szabály. Illetve van egy: ha különös színe, szaga vagy íze van a víznek, akkor az felejtős. Csakhogy nincs ilyen szerencsénk, a víz mindig kristálytiszta. Nos, ekkor az általános okosság az, hogy ahol haszonállatokat tartanak, ott nem szabad inni patakokból, mert a trágya miatt garantált a coli-fertőzés. De vigyázat! Olyan magaslati helyeken is tarthatnak állatokat ahol egyáltalán nem feltételeznénk. A hegylábi foglalt forrásokat viszont megkockáztathatjuk, annak ellenére, hogy a népszerű helyeken mindig odaírják: nem ivóvíz. Ismét vigyázat! Fent a hegyoldalban a vascsőből a víz nem forrás, hanem általában 10 méterrel feljebb még egy vidám felszíni csermely.

Könnyű dolgunk van, ha biztosan tudjuk hogy nem tartanak állatokat, például azért, mert szigorúan védett a terület, mint a Magas-Tátra. Itt bármilyen felszíni csörgedezést végignyalhatunk, nem lesz kutya bajunk se. Kivéve annak az ezreléknek, akikről a gyógyszerpapírok "ritka mellékhatások" fejezete szól. Mert coli minden vízben van ám, csupán a túlzott koncentrációja a mumus.

A gleccser- és hóolvadék desztillált vizéből étrendkiegészítő tablettát nyilván nem lehet gyártani, de az azonnali szomjoltásra és folyadékpótlásra éppúgy alkalmas, mint a San Pellegrino ásványvíz.

Minden, amit itt leírtam, csak Európára vonatkozik!

És a mészkőhegyekre amúgy sem releváns, mert ott nincs egy csepp víz se. Vagy ha igen, az eleve gyanús, szóval ne igyatok abból a vályúból, ha arra jártok.

Gajdalm egy kis kocsma a fennsík mélyedésében. Az a nagy előnye, hogy innen egy harmadik (kis sárga veterán) felvonó repít vissza a Krippensteinre, tehát hazafelé. WC van, de ivóvíz, az naná hogy nincs.

Még vetettük egy búcsúpillantást a fennsíkra, és levonóztunk a falu felé a középső állomásra.

Itt nyílnak a látogatható barlangok, amelyek bejárása szintén egész napos program, és csillapító hatással van a túlsúlyos pénztárcákra, de mi már csak a játszótéri fabarlangot kerestük fel. Nagy csalódásunkra itt sincs ivóvíz, pedig hidrogeológiailag megoldható lenne. Kárpótlásul végignyaltunk egy kiállított nagy jégtömböt. Na, azon biztosan rajta volt a világ tíz legfelkapottabb ragálya, azt minden hülye nyalogatta.

A faluban végre ittunk, és a gyerekek ruhástul fürödtek a főtéri gömbszökőkútban.

A fiúk délután öttől a túlélők világszeretetével a képükön rajzoltak és olvastak a sátornál.

Este Csabi gyomra visszaadta a tésztavacsorát, de sosem fogjuk megtudni, hogy a lóitató, a jégtömb vagy a szökőkút miatt, vagy csak szimpla hegyibetegség volt, ami a legvalószínűbb.

Itt jártunk:

Linkek:

mindenegybendeválogassmertbénaahonlap