Buktuk a fehér karácsonyt, de remek volt a nyári hótaposás!
Hohe Tauern - 4. nap
Azzal talán nem mondok semmi újat, hogy az augusztusi hógolyózás örömei bárki számára könnyedén elérhetők, hiszen mindössze az Alpok valamelyik 3000 méternél magasabb csúcsára kell felkapaszkodni hozzá. Az viszont már egy kellemes meglepetés, hogy akad közöttük néhány, amelyet akár kisgyermekekkel is meg tudunk hódítani.
Számunkra a 3123 m magas Schareck kínálta fel a lehetőséget, az ausztriai Magas Tauernben.
A túra Innerfragant falucskából indul, ahol a Mölltal Glacier Express völgyi állomását egy parádés vízesés mellett találjuk.
A sikló öt kilométert vágtat velünk egy alagútban, nyílegyenesen. (Nem is volna elvárható az ódivatú kocsiszekrénytől egy frappáns keringő a Lánchíd budai vége alatt.)
Ezer méternyit tudunk emelkedni vele.
A Stübelesee-nél jutunk napvilágra, innen indul tovább a kabinos felvonó, amely már 2800 m magasra fog felrepíteni minket.
Katarzisként éljük meg, amikor megpillantjuk a Fragant vízierőmű tározójának valószerűtlenül pasztellzöld tükrét. Egyik ámulatból esünk a másikba. Lenn, a tóparti Duisburger Hütte alighanem az egyik legszebb panorámájú ház a világon.
A gyerekeken még érződik a koránkelés révén szerzett introvertált attitűd. Befelé fordulnak, sőt néha lefelé.
Íme, felértünk. A Mölltal gleccseren egész évben működik a sípálya, bár most éppen leállították a székes felvonót a nagy szél miatt. Sebaj, mi amúgy is mindenképp gyalogszerrel kívánjuk magunk alá gyűrni a felhők mögött megbúvó csúcsig vezető métereket.
De előtte még a szomszédban vacogtató - beszédes nevű - Jégtavat (Eissee) látogatjuk meg.
Az időjárás meglehetősen hektikus, a ragyogó napsütést egy pillanat alatt váltja fel a tömény felhőtenger, és viszont. Az egyetlen stabil tényező az orkánerejű szél. A fiúk a nyakukat behúzva iszkolnak a jégfal tövében, amelytől némi védelmet remélnek.
A tópart olyan erős Tibeti-fennsík hangulatot áraszt, hogy pillanatnyi elborultságomban rémülten keresem, vajon hol vannak a kínai katonák, akiket meg kell vesztegetni?
De akár egy grönlandi kutatóállomásnak is gondolhatnánk a domb mögött pirosló felvonóházat.
A jég fantasztikus, nincs mit hozzátenni... Annyit tennék hozzá, hogy fázunk, mint pingvin a Plutón.
Ideje hát visszaindulnunk a gleccserhez.
A csúcsig 350 m szintkülönbséget kell kapaszkodni. Lankásan indul a menet.
Bármi adhat okot a pihenőre, különösen, ha egy sziklaszirt tolakodik az utunkba, biztos talajt adva az ázófélben lévő gyereklábaknak.
Tóparti idill. Szépnek szép, de azért győzzük meg a gyerekeket arról, hogy nem; nem kötelező két órát ülni a kövön azért, hogy megvárjuk amíg végre kiolvad egy mammut a jégből.
Ha nem is mammut, de a jégkásán sütkérező poszméh is jelentős leletként kerül be a kis természettudósok emlékkönyvébe.
Nem ússzuk meg a meredek kaptatót.
Közvetlenül az előcsúcs, a Baumbachspitze (3105 m) alatt balra harántolunk.
Hurrá, felértünk a nyeregbe. A lenti képen a messzebbi, alacsonyabbnak tűnő csúcs a Schareck. Viharos gerinctúrával fogjuk majd elérni, de előbb még látogatást teszünk a hátam mögött magasodó Baumbachspitze-re.
180 fokos fordulatot téve ez a látvány tárul elénk. Olyan lassan sikerült megfordulnom, hogy a zöld kabátos kiscsávó és az öccse közben ennyire előreszaladtak. Most aztán szedhetem a lábam utánuk.
Ideje már harapni valamit a tomboló szélen túlmenően. Az első falatok után kénytelenek vagyunk valamelyest a szikla oltalmába húzódni, hogy ne váljunk mirelit családdá.
Remekül látszik innen a nyereg és a távoli végcél. Jópáran kóborolnak még rajtunk kívül is ezen a kies magaslaton.
Hipp-hopp, már a gerincen botorkálunk.
Észak felé, a felhőpaplan alatt felsejlik Bad Gastein városa, amelyet szívből ajánlok mindenkinek, hiszen egy vízesés-rendszerre épült. (Jó kis drónvideó itt)
Érdemes óvatosnak lenni a gerincen, mert aki itt megcsúszik, az csak ötven lendületes bukfenc után érkezik meg a lenti jégre. Ezen a meredekségű sziklán lényegében nulla az esély a zuhanás közben megkapaszkodni. Tereljük a gyerekeket az ösvény lankásabb oldalára.
Egészen elképesztő látvány ez az elegáns fodrászdauer a kristályos kőzetek fonatában. (A hegység különleges képződéséről sok érdekesség olvasható ebben a bejegyzésemben)
A Roter Mann szemközti hegygerince mögött feltűnik maga a Grossglockner is. A csúcstömb sajnos szemérmesen egy jókora felhőpamacs mögé bújik.
És ha ugyanezt egy nagyobb látószöggel fotózzuk, akkor jobb oldalon rákerül a képre a Hoher Sonnblick merész piramisa.
A 3106 m magas csúcson 133 éve épült egy obszervatórium, és mellette a Zittelhaus turistaház. Fantasztikus vállalkozás volt ez a maga korában, minden elismerésünk az alkotóé, Ignaz Rojacher aranybánya-tulajdonosé. (Tudni kell, hogy a Hoher Sonnblick közvetlenül a Rauris "aranyvölgy" felett díszeleg, és a lepusztuló lejtői évezredek óta ontják az aranyat a folyóba.)
Az obszervatórium a helyi szóhasználatban csillagvizsgálót illetve meterológiai állomást is jelent együttesen, és ma is ez Európa legmagasabban fekvő ilyen, egész évben üzemelő intézménye. Mivel a munkába járás itt egy 1600 m szintkülönbségű alpinista mászást jelent, a kollégák hosszú hetekig tartózkodnak odafent, különösen télen. Így már könnyen érthető, miért egy antarktiszi kutatóállomás egykori vezetője most a jelenlegi igazgató.
Én ennyire tudtam a kamerámmal ráközelíteni, de kerestem olyan képeket, amelyeken remekül látszik az 1886-ban átadott épületkomplexum. Aki a látvány alapján arra gondol, hogy ez az ingatag kőhalom nem egy ideális resort placc, az tökletesen ráhibázott. Száz év alatt meg is roggyant a csúcs az épületek alatt, és a képeken jól megfigyelhetők a nemrég kreált, masszív vasbeton támoszlopok, amelyek az egész szétcsúszó vakondtúrást hivatottak összefogni.
Hősünk, Ignaz Rojacher 1844-ben született, és zsenge, 12 éves ifjúként már ácssegédként munkálkodott. Ebbéli minőségében kerülhetett az aranybányába, ahol 22 évesen immár bérlőként, a saját zsebére termelte ki a nemes ércet, és 26 évesen meg is vásárolta a bányát. 42 éves korában építtette fel az obszervatóriumot, de sajnos már 46 évesen elragadta a korai halál.
Manapság köztudott, hogy a síelés egy aranybánya az osztrák gazdaságnak, ám régebben az aranybánya volt az aranybánya. És lám, a két üzlet közvetlen összefügésben van! Ugyanis Ignaz Rojacher hozta el egy barátjával együtt az első mai jellegű síléceket erre a vidékre, amikor Svédországban jártak aranybányászati tanulmányúton, és teljesen lenyűgözte őket az ott használt sporteszköz. Rögtön becsomagoltak maguknak egyet-kettőt, pont úgy, mint Széchenyi Londonban az angolvécét.
Megkezdtük a fokozatos visszatérést a völgybe. A család felvonóba gyömöszölte magát, én viszont leszaladtam egy virgonc 600 m szintet a Stübelsee-ig, hogy esetleg felleljem a legkisebb csemetém plüssből kialakított lunda madarát, amelyet a szélvihar sodort le valahová a fenti jégmezőről. (Nem lett meg.)
A tóvidéken a csapat a következő szenvedélyeknek hódolt: melegedés, patakimádat, uzsonna, szétkószálás; ebben a sorrendben.
Az utolsó hegyi látnivaló az aranyásó házikó (Goldgräberhütte) vitathatatlanul autentikus látványkonyhája. Amúgy töksötét van odabent, csak a technika angyala varázsolta láthatóvá a lenti képemet.
A Karintia-kártyánkkal az egész felvonózás ingyen volt, csakúgy mint a megfáradt izmok petyhüsztésére beiktatott fürdőnk Obervellachban.
Igen, jól látjátok, ez nem a Palatinus, ahol már csak a hamisított Fidelitas tagkártyám felmutatásával tudok kierőszakolni magunknak egy talapatnyi helyet a strandpokrócunk leterítéséhez.
Itt dús gyepszőnyeg, rengeteg szabad nyugágy és kellemesen hűvös víz kényeztet minket, és segít abban, hogy helyrehozzuk a magashegyi ultraviola által nepálivá cserzett arcbőrünket.
Itt jártunk:
Linkek:
