Arnold féle periódusos rendszer?
Hohe Tauern - 5. nap
Az Ankogel az egyik legkönyebben megmászható háromezres csúcs az Alpokban. Ám ez az örvendetes tény még nem sarkallja rohamra a 8-10 éves gyermekekkel bíró (és nehezen bíró) szülők többségét. Mi is inkább csak az egyik előcsúcsát, a 2891 m magas Grauleitenspitze-t vettük célba. Útközben pedig elidőztünk a híres kémiaprofesszor mauzóleumánál, és felidéztük az ő elfeledett munkásságát.
Dálután pedig ellátogattunk a Jamningalm csodás völgyébe, azután a Magas Tauern Nemzeti Park tudományos élményközpontjába, végezetül pedig a Mallnitz-i termálfürdőbe.
Az Ankogel nem a legszebb csúcs, de monumentálisan uralja tájat
Kiindulópontnak a legjobb választás az Obernig család hangulatos kis hegyi kempingje Mallnitzban. Innen csak 5 km-t kell elközlekedni az Ankogelbahn kötélfelvonó völgyi állomásáig. (Az autón kívül busz, bicikli, gyaloglás egyaránt alkalmazható). Karintia-kártyával ingyen jutunk fel az 1300 méteren lévő parkolóból, a 2600 m magasan lévő felső állomásig.
A felvonóval kényeztető hegyeken az a megszokott üzleti modell, hogy a végállomástól kicsivel feljebb, - mondjuk úgy negyedóra sétányira - ott terpeszkedik egy grandiózus turistaház. De becézhetjük az ilyen egységeket magaslati menzának, vagy minden lében kanál óriáskantinnak is. A lényeg ugyanis - a nagy többség számára - a bakancsban elköltött lakoma, és tényleg; ezek az éttermek roppant hangulatosak, a kaja pedig mértéken felül laktató.
Mielőtt azonban végletesen elítélnénk a nyugati szomszédaink turistaház építési modelljét, meg kell jegyezzem, ezek a házak már azelőtt is álltak, és sűrű vendégforgalmat bonyolítottak, hogy a felvonók megépültek volna. Csak most anyagilag jobb nekik.
Itt viszont rögtön egy meglepetés vár. A termetes Hannoverhaus ugyanis 70 méterrel mélyebben fekszik a felvonó kiszállásánál. Alig-alig battyog oda valaki. Mérhetetlen lustaságunkban sem mentünk le, pedig szép helyen van.
Inkább felkajtattunk az Arnoldhöhe szirtjére, ahol Karl Arnold hamvait egy puritán mauzóleumba temették 1929-ben.
A nemes férfiú az Német-Osztrák Alpin Szövetség hannoveri tagozatának elnökeként és a Hannoverhaus építőjeként érdemelte ki a természetjárók megbecsülését. Az 1911-ben átadott, régi turistaház egyébként itt állt fent, a mauzóleum tőszomszédságában, de mára nyomtalanul elbontották. Ilyen volt:
Hősünket azonban a hobbija mellett a kémiaprofesszori hivatása tette igazán híressé. A Tübingeni Egyetemen ugyanis együtt dolgozott azzal a Lothar Meyerrel, aki Mengyelejevtől teljesen függetlenül, először alkotta meg a periódusos rendszert.
A legkorábbi verziót 1864-ben publikálta, de az még nem volt teljes. 1868-ban azonban Meyer elkészült a nagy művel, és azt az 1870-es években Arnolddal együtt tökéletesítette tovább. Elmélyült munkálkodásuk során csupán egy dologról feledkeztek meg; hogy publikálják az eredményeiket. Amit viszont Mengyelejev 1869-ben megtett. Így most az ő nevét zengik a világon.
A kezdeti periódusos rendszek még nem voltak olyan szép ábrák, mint manapság. A Meyer-Arnold féle így föstött:
Mengyelejevé meg így:
Az első mai kinézetű rendszer Alfred Werner nevéhez fűződik, aki 1913-ban meg is kapta érte a kémiai Nobel-díjat:
A mauzóleum belül töküres, de legalább tiszta. A kőpadló alatt Arnold professzor hamvaival. Kevés nyughely dicsekedhet olyan festői háttérrel, mint az Ankogel 3252 m magas tömbje. (Néha visszaolvasom magam. Hogy írhat valaki olyan baromságot, hogy egy sírhely dicsekszik?)
Innen visszaereszkedve elindulunk a másik irányba, a Grauleitenspitze csúcsa felé. Az út elejéről jól látszik a felvonóház és a Hannoverhaus is. A felhők kavargása egészen misztikus.
Búcsúpillantás az Arnoldhöhe-re. Búcsúgondolat a jó professzorra.
A hómezők szélén szeretetéhes birkanyáj állja utunkat. A vezérürü talán még sohasem olvasott a plasztik mikroszemcsék ártalmairól, így öngyilkos naivitásában el is kezdi agresszívan lezabálni Andrisról a zöld esőkabátot. De miért van Andris meztéláb?
A csúcshoz közeledve fergeteges panoráma tárulkozik ki.
A gyerekek ámulattal tanulmányozzák az instant felhőképződést, amely az alábbi kis videó közepén is megörökítésre került.
A csúcsfotó remekül elkapta azt a pillanatot, amikor Csabi fiam nyakából sejtmintát vesznek a földönkívüliek.
Ő persze váltig állítja azóta is, hogy szó sem volt ilyesmiről. (Én is nyilván ezt mondanám, ha azt gondolnám, hogy a történtek kiszivárgása révén személyesen Kásler Miklós helyez engem a tudományosan kutakodó kése alá).
Ő csupán úgy gondolta, hogy nincs ennél szebb hely az önmegfojtásra.
Az önfeledt nassolás a túra végső értelme az Ankogel havas lejtői alatt. A srácokon azért van gumicsizma, mert az előző napon ronggyá áztatták a bakancsaikat a Mölltal gleccseren. Arról itt olvashattok.
El kell árulnom, hogy mi kétszer is jártunk már ezen a túrán. Így van egy olyan csúcsfotóm is, ahol senki nem kajálgat, mert éppen halálra fagy a metsző szélben.
Lefelé féktelen mulatozásba torkollik a csúszkálás, hiszen bármilyen csekélyke hó is beőrjíti a gyerekeket a nyár közepén.
Mindegy milyen magasról indulsz, és nem számít hogy vigyázol-e magadra. Elég ha elhiszed, hogy a végén úgyis birkára érkezel.
A történelemben "szelfi korszaknak" jegyzett érában élve, mi sem álltuk meg Judittal, hogy magunkat is megörökítsük.
A hegyvonulat különlegesen híres a fellelhető kristályairól. A gyerekeink nagy elszántsággal gyűjtötték a minerálmatériát, és adták át nekünk további megőrzésre. Ám amikor Andris egy súlyosabb tömböt készült a hátizsákomba súvasztani, akkor megmakacsolatam magam, így ő ezt kézben hozta el a felvonóig. 
Vetettünk még egy pillantást a szépséges mallnitzi völgyre, mielőtt bekászálódtunk a lefelé tartó felvonóba.
A lenti parkolóból egy gyors kanyarral a Tauerntalba autóztunk fel. Itt bizony sétálni kell kicsit a Jamningalm tanyáig, és csak az ott vásárolandó Almdudler ígéretével tudtuk rávenni a srácokat a caplatásra, de a ház sajnos zárva volt. Ám a táj elbűvülő, és kaptak a hátizságból barackot, és találtunk egy mászogatnivaló, formás kis sziklát is. A völgyben a szabadon élő lovak és tehenek teszik teljessé az idillt.
A faluban a Maltatal bejáratánál van egymással szemben a Nemzeti Park BIOS elnevezésű látogatóközpontja és a Tauernbad termálfürdő. Ebben a sorrendben kerestük fel őket.
Az élményközpont nem csupán lebilincselően érdekes, de annyira szépen van kialakítva, hogy vizuális gyönyört is nyújt a kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Négy szekcióra van osztva: levegő, víz, fény és szikla.
Elsősorban az élővilág rejtelmeit tárja elénk, de a geológia szerelmesei is megtalálják itt a számításukat.
Nem spóroltak a mikroszkópokon. Egyrészt van belőlük vagy 20 féle: rovart, tollat, pollent, spórát, egysejtűt, kristályszerkezetet egyaránt tanulmányozhatunk velük, másrészt a képminőségük messze meghaladja az átlagos múzeumi berendezésekét. Órákat töltöttünk el, és másnap még vissza kellett jönnünk újra. Máshol a harmadik hártyásszárny után már nem vagy kíváncsi a negyedikre, itt viszont minden vizslatandó darab új izgalmakat tartogat.
Nézzétek ezt a halál ötletes, sínen toligálható készséget.
Íme egy filmecske minderről. Igyekeztem olyan zenét találni hozzá, amilyen egykor a Delta tévéműsor tudósításai alatt ment. Szinte aláhallom Kudlik Júlia hangját: "Fiatal tudósaink a zalamiskolci részegecskekutatóban szintvonalakat találtak a géntérképen".
Felspannolva távoztunk, és egyből bevetettük magunkat a szemközti termálfürdőbe. Tudni kell, hogy Mallnitz 1200 m magasan fekszik, így ezen az augusztusi koraestén frissítő 12 fokra süllyedt a hőmérséklet, szóval nagyon jól tudott esni a Hallenbad melege (amely - a BIOS-szal egyetemben - a Karintia-kártyánkkal ingyenes).
Odabent felhőtlen pancsolás várt (alig lézengenek néhányan), odakint az Ankogel fenséges látványa.
Végezetül néhány kép a kempingéletről. Mi két alkalommal is eltöltöttünk itt egy-egy hetet. Csupán néhány sátrazó szokott volt tartózkodni rajtunk kívül ezen a békességes réten. A vizesblokk tökéletes, és van egy kis faház is rossz idő esetére, főzőcskézni, bandázni. Estére általában kellemes társaság verődik össze: magyar hegymászók, spanyol világjáró leányok, magányos német biciklitúrázó hippi, gitárral.
A gyerekek ezekben az éveikban az olvasás megszállottjai voltak. Vacsora után fürdés, azután meg szétterítettük őket a fűben.
Az első ittlétünkkor akkurátusan elpakoltam otthon a fenti képeken látható nagy, családi sátrat, ám a rúdjai rossz bizonyítványt hoztak haza, ezért ők nem jöhettek nyaralni. De legalább volt nálunk (az utazás közbeni éjszakázásra) egy kis hegymászósátor is, meg egy hitvány ponyva. Így Judit a három gyerekkel a sátorban vert tanyát, én meg a kempingasztallal megtámogatott éjjeli menedékhelyen húztam meg magam. Azután vettünk egy játéksátrat 20 euróért valami helyi ószeresnél, de így is mi voltunk a közröhej tárgya. El is kezdtem dolgozni a "Menekülttábor a síközpontban" című szocio-monográfiámon.
A kempinghez legközelebbi gyermeklátványosság egyébként a vasútállomás, ahol az autók és a kamionok felhajtanak a "Gördülő Országútra" (RoLA, azaz Rollende Landstrasse), hogy vasúton tegyék meg az utat Bad Gasteinig, keresztül a 8370 méter hosszú Tauern-alagúton. Mindez 1920 óta lehetséges.
Az önfeledt esti bolondozás és az éjszaka képkockáival búcsúzom.
Itt jártunk:
Linkek:
