Volt még néhány rendkívüli látványosság, amelyet szerettünk volna megcsodálni a Sommercard-unk birtokában. Elsősorban a Silberklamm-szurdok. Kíváncsivá tett minket ez a két művészi felvétel:

Akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz a túránk utolsó napja. Az előző tíz napot elolvashatod itt.

Egész éjjel esett (nahát!), de reggel látszott az alacsonyan ránk gomolyodó felhőrétegen, hogy helyenként elvékonyodik, sőt itt-ott apró réseket nyit a kéklő égre. Lehet, hogy amíg a faluban az esőkabátos és kalucsnis polgárság komoran vonul salzstangerlért, addig a csúcsok észbontó napfürdőben sütkéreznek?

Részben ebben reménykedve, részben a már minden mindegy alapon, először a Hauser Kaibling csúcsa felé vivő Tauern-felvonó felé vettük az irányt. Ez egy nagyon aranyos kis lift, öten csaknem meg is töltöttük miniatűr fülkéjét.

Mi voltunk aznap az első vendégek, és a kedves földi személyzet hipp-hopp ránk is csukta az ajtót, semmi modern automatika. A bájos ipari műemlék a korát nem meghazudtoló csigalassúsággal vonszolódott felfelé a félúton lévő átszállásig. Hamar a felhőbe kerültünk, és volt idő bambulni bele a szürke páravattába. Az átszállás tényleg hajszálpontosan félúton van, mert a két felfelé és a két lefelé tartó kabin egyetlen végtelenített kábelre van fixen felaggatva.

Ezt mérnöki leleményt csak a fészbúkozók 5%-a tudja ilyen csekélyke leírás alapján kapásból elképzelni. Ha közöttük vagy, akkor olvass tovább a felsőbbrendűek örömével. Ha nem, az se baj, mert amúgy már biztosan megtaláltad a pandát az ötszáz hóember között. Vagy Ashley Olsent ötszáz Mary Kate Olsen között. De ha ezeket sem, akkor se csüggedj, mert én a fentiek közül egyiket sem abszolváltam, de mégis milyen frappáns blogot tudok írni.

Az út háromnegyedénél kitörő örömmel konstatáltuk, hogy kiértünk a felhők fölé. Ugye nem kell a látványt még szavakkal is külön ecsetelnem?

A gyerekek kajánul röhögtek, hogy mindeközben - az ő szavaikkal élve - "a lakosság lent szopik a felhő alatt". Természetesen nem nevettünk velük, hanem jó modorra és empátiára intettük őket, valamint büntetésül egy percig egy Galla Miklós-portrét kellett nézniük a táj helyett.

A felvonótól szerény, 160 méter szintkülönbségű séta visz a csúcsra.

A viharos szél mindenesetre kifújta belőlünk a két héttel ezelőtti pesti szmog utolsó koromszemcséit is. Az alábbi képen látható, hogy mennyire élvezzük a megtisztulást.

Itt már az utolsó lépéseket tesszük meg a diadalt jelképező plasztikbirkáig:

Igen, a kép szélébe tényleg egy sífelvonó épületének a sarka lóg bele. Nos, ez nem a legkietlenebb csúcsok egyike, télen - gondolom - tömeg tapodja, és versenyt rendeznek, hogy hány jagermeisteres pohárka fér el a műanyag állat hátán. Gyerekből kábé hat, de csak ha jobban szeretik egymást, mint a mieink.

Apropó, bárány. Az interneten külön honlap hirdeti az itteni EU-s kérődzőprojekt népszerűsítését, a Schafsinn Rundweg-et, amelyet magyarra "Bárányérzék" útnak fordítottak. Talán szerencsésebb lett volna az "Élménybárány" szóösszetétel, de ők talán úgy értik, hogy "Bárányszemmel", ahogy Judit a kiváló nyelvész végül a negyedórás vitánk végén meggyőzött erről. (Én szerettem volna, ha a kívánt jelentést mégis leginkább a "Juh-horderő" tákolmány hordozná. Szóval, hogy hasznos ez az egész birkabetelepítés. Várom erre az összes germanisztikus olvasóm építő kommentjét)

A csúcsról nem csupán a Schladminger Tauern szép vonulatait csodálhattuk meg, hanem az újabb közelgő frontot is, amelynek a világban betöltött szerepét abban láttuk, hogy majd a gatyánkból is kimosson minket. Felhúztuk hát a nyúlcipőt, és gyorsan levonóztunk a völgybe. Klassz volt a tíz nap mészkőzés után végre egy kis gránithegyet is látni.

Reggel tízre már le is tudtuk a hegyitúrát, és nekivághattunk a Dachstein masszívumába erodálódott Silberklamm-szurdoknak. A falépcsős élmény rögtön a parkolótól kezdődik.

A gyerekek deklarálták hóddá alakulásukat, és nekiálltak gátat emelni. Ez a hobbi néhol annyira népszerű, hogy egyes helyeken - mint például a Lieser-folyócskán - táblával tiltják, de itt szerencsére nem.

Fél óra alatt lehet felkocogni a gyönyörű völgykatlanba torkolló felső végig. Innen még 20 perc séta a sörrel, gombóclevessel és almás rétessel örvendeztető Silberkar Hütte. A ház mögötti falon via ferrata, erről majd a kép után szólok.

Szóval ez a völgy a merész, de lusta viaferrátázó népek kánaánja, hiszen alig kell battyogni az utakig. Viszont szinte függőlegesek a falak. Aki nem szeret mélyen kihajolni a Gagarin Hőermű kéményének a tetejéről, az inkább ne induljon el rajtuk. Három remek pálya van kiépítve. Kettő, a Hias és a Siega a szurdokban, szinte egymással szemben a 150 m magas falakon, a harmadik, a Rosina pedig a ház feletti sziklán. Egy későbbi túrán a gyerekek nélkül meg is másztuk a szurdokban lévőket Judittal. Íme pár kép erről.

Ezzel véget is ért a 11 napos Dachstein túránk, mert az időjósok három nap borzadályt ígértek, így levonultunk Triesztbe, ahol szintén történtek Kid Kalandok, de azokról majd egy másik blogfolyam keretében számolok be nektek.

Itt jártunk:

Linkek:

Tauern-felvonó

Bárányérzék-kőrút

Silberklamm

Silberkar Hütte