Peilstein - egy ideális kezdő via ferrata a gyerekeknek
Hohe Wand és Wienerwald - klettersteig túrák (4. nap)
Ezen a túrán nem csupán másztunk egy jót a Habsburgok egykori birodalmában, hanem elmélyedtünk kissé a történelmükben is. Itt jártunk:
- A Couloir Steig via ferrátán a Peilstein ormán
- Mayerlingben, Rudolf trónörökös halálának a helyszínén
- Heiligenkreuzban, a 886 éve folyamatosan működő Ciszterci Apátságban
Amennyiben a Hohe Wand via ferrata útjainak a végigjárása a nyaralásotok célja, de kissé nyugatabbra, a Pernitzi kempingben van a főhadiszállásotok, úgy érdemes felkalandozni észak felé is 25 km-t, a Peilstein sziklafalához.
Rögtön egy tévedéssel indítottunk. Reggeli elmegyengeségünkben ugyanis valahogy magától értetődőnek tűnt, hogy a Peilsteinhaus turistaházat célozzuk meg, ezért az autóval Schwarzensee falucska főterén landoltunk. Szerencsére alig 300 métert baktattunk a hegynek felfelé, amikor leesett a tantusz, hogy a ház a hegytetőn van, de mi a sziklafal aljába igyekszük, amely ráadásul a hegy másik oldalán van.
A szikár tények hallatán a gyerekek rögtön kifundálták, hogy egyszerűbb a csúcsot autóval megkerülni, mint átmászni rajta gyalog. Így visszarogytunk a kocsiba, és egy vadregényes utacskán az aprócska Holzschlag-ra hajtottunk. Egyből látszott, hogy jó helyen járunk, mert a sziklamászók seregei caplattak innen a tetthely felé, elég volt őket követnünk a jelzetlen csapáson.
Jobb is, hogy volt kikre hagyatkoznunk, mert az ösvények jelzései elég zavarosak. A viaferrátáké meg pláne. Mi a Couloir Steigen készültünk felmenni, és a Peilsteinwegen lefelé, de azt itt Matternhornwegnek hívják. Valahogy azért eligazodtunk.
A mászás könnyű, és a táj gyönyörűséges.
A Cimone megkapó tornya adja a háttéképet
Közeledünk a csúcshoz
A Cimone megmutatja másik arcát is
Lefelé a Peilsteinwegen
Az egész sétafikálás nem vesz igénybe két órát. Bár ehhez - egyéni igények szerint - bármennyit hozzáadhat a sziklamászók kifinomult mozgáskultúrájának ájult bámulása. A mozdulatsorok harmóniája maga a megzenésített buddhizmus. (Eleve szeretek izgalmas képzavarokkal élni, de az előző mondat már csaknem hangzavar. Hmm, ez meg egy fogalomzavar. Könnyű belejönni.)
A gyors túra után átfurikáztunk Mayerlingbe, az egykori Habsburg vadászkastélyhoz. Az általunk ismert nógrádi vadászházaknál egy cseppel kövérebb volt az uralkodói ingatlan.
Manapság pedig pláne, hiszen Ferenc József - 1889 után - a lenti képen látható apácalkolostorrá építette át.
Mindezt a fia tragikus sorsának elfeledtetésére tette.
Rudolf trónörökös, a magyarok által - egyébként központi propaganda hatására - eszményített Sisi császárné harmadik fiaként, az irtózatosan szövevényes osztrák főnemesi körök kibírhatatlan elvárás- és szokásrendszerének központivá született figurájaként igyekezett részben boldogulni, részben menekülni.
Teljes ifjúkorát a lázas vívódás hatotta át. A széles látókörű, roppant intelligens és érzékeny fiatalember sokáig nem került közvetlen összeütközésbe apjával, Ferenc Józseffel, de ez csak az elfojtásnak lehetett köszönhető. Bizalmas kapcsolatban állt a magyar szabadkőművesekkel is. Huszonegy évesen azt fontolgatta, hogy hatalomra kerülésekor nem császárként, hanem köztársasági elnökként folytatja a karrierjét.
Erre - most már tudjuk - legfeljebb csak 35 évvel később, az elveszített első világháború után kerülhett volna sor. A császári fater persze tudta, hogy kígyót (nem) melenget a keblén, ezért el is szigetelte Rudolfot a hatalom intézményeitől.
A meghasonlott trónörökös két módon próbált lelkileg a felszínen maradni. Az egyik a rendkívül értékes és termékeny írói munkássága volt a birodalom társadalmi és gazdasági megújításáról; a másik a szex.
Már több szeretőn volt túl, amikor 19 évesen Helena von Vetsera báróné ágyában találta magát. Akkor még nem sejthette, hogy a hölgy - akkor még csak 6 éves - lánya lesz az, aki majd utoljára látja őt élve, alig 12 évvel később.
23 évesen vette feleségül Stefánia koronahercegnét. A házasság eleinte működött, egy kislányuk is született, de később a kapcsolat katasztrófává vált, főleg azután, hogy Rudolf meddővé tette nőjét az örömlányoktól hazahurcolt tripperével.
Ahogy mondják, csőstül jön a baj. Rudolf is úgy érezte, hogy egyre inkább zsákutcába kerül az élete, és a depressziójának mértéke együtt gyarapodott a megírt tudományos fejtegetésekkel, valamint a lefektetett nőkkel. Valahol érthető, hiszen ki lelkesedne egy olyan életért, amelyben egyrészt az egyik legnagyobb birodalom trónörököseként szerepel, másrészt a bécsi titkosrendőrség besúgóhálózatának egyik legkiemeltebb célszemélyeként.
Máig ismeretlen okból, egy szeretővel megejtett kettős öngyilkosságtól remélte a szabadulást. Ebből is látszik, hogy egy trónörökös nem úgy depressziós, mint egy közönséges halandó. Talán a mélyen gyökerező küldetéstudat diktálhatta neki, hogy egyfajta torzult formában, még a halálára is különcként, ráadásul meglehetősen önző módon gondoljon.
Először a korabeli luxuskurvát, Mizzi Kaspart szemelte ki a gyászos cselekedetre. A lány azonban nem kívánt 25 évesen osztozni Rudolffal a nagy eseményben. Pláne, hogy ő is a titkosrendőrség besúgója volt. (A helyszín a mödlingi, romantikus Huszártemplom lett volna, amelyről ebben a bejegyzésben olvashattok.)
Mindez 1888 nyarán történt. Novemberben viszont már együtt szőtték a közös halál tervét a 17 éves Maria (Mary) von Vetsera bárónővel, akivel csupán néhány hónapos volt a viszony, ám az addigra viharos szerelemmé vált. Végül januárban vett drámai fordulatot a történet.
Marie von Larisch grófnő, Rudolf utasítására a Hofburgba vitette Maryt, majd titokban tovább Breitenfurtba. (Ez esetben tényleg így sikerült, mert máskor az ügynökök amúgy minden lépésükről tudtak). Az éjszakát Rudolf - bizarr módon - még Mizzi Kaspar karjaiban töltötte, míg a "szerelme" 25 km-rel arrébb várta, hogy jöjjön már végre együtt meghalni. Vagy talán semmit sem sejtett az ifjú hölgy. Csak úgy várogatott ellopatva, ahogy az trónörökösökre szokva volt.
Rudolf másnap még rengeteget levelezett, majd Mary után utazott, és együtt érkeztek meg a Mayerlingi Vadászkastélyba. Reggelre holtan találták mindkettőjüket.
Akkor, és azóta is, a holttestek többszöri vizsgálaton estek át. A legvalószínűbb forgatókönyv szerint Rudolf agyonlőtte a lányt, és csak 3-4 órával később végzett önmagával is.
A tragédiának, és utóhatásainak hatalmas az irodalma, mindebből hadd emeljek ki néhány, számomra megrázó történelmi idézetet:
Rudolf utolsó levele a feleségéhez:
„Kedves Stefánia! Megszabadulsz tőlem és az általam okozott kellemetlenségektől; légy boldog a magad módján. Légy jó a szegény kislányhoz, ő minden, ami belőlem megmarad. Nyugodtan megyek a halálba, mert csak ez mentheti meg jó hírnevemet. Szívből ölel szerető Rudolfod.”
Kislányának, Mária Valériának (aki az esztergomi híd névadója) így ír a nagyfaterról:
„Ha Papa egyszer lehunyja szemét, Ausztriára nagyon szomorú idők jönnek. Sajnos nagyon is jól tudom, mi következik, ezért azt tanácsolom, akkor menjetek el.”
Rudolf apja, Ferenc József császár, aki a szeretőt hibáztatta maga helyett, szadista dühében ezt üzente Mary anyjának:
"Nyugodjon bele, viselje békével a sors által rámért súlyos csapást, és kerüljön mindent, ami azt enyhíthetné.”
Mizzi Kasparra 30 000 forintot hagyott Rudolf a végrendeletében. Ez akkor 18,3 kg aranyat ért, ami manapság több mint 150 millió forintot jelent.
A következő célpontunk a Heiligenkreuzi apátság szövevényes és roppant hangulatos épületrendszere volt, amelynek központi eleme az 1133-as alapításkor épült román templom.
De van ám itt minden, egymás hegyén-hátán. A telep organikus és takarékos fejlődése nyomán a román, a gótikus, a barokk, a klasszicista, és még a jelenkori építészet is egymást übereli.
Hiszen, amíg nálunk a templomok átépítése volt divatban (ami nyilván a háborúk pusztításainak is tulajdonítható), és így hazánk szinte egyöntetűen barokkba borult, addig a német nyelvterületeken sokszor inkább a hozzátoldások a jellemzők. Például itt is azzal a gyakori praktikummal éltek, hogy a románkori templomhajókat érintetlenül meghagyva, már 1295-ben egy gótikus csarnokkal hosszabbították meg az épületet. A román oldalhajó mellé odabiggyesztett barokk tornyot pedig 1674-ben emelték.
A keskeny, folyosószerű épület a románkori templom főhajója. Mellette, szürke tetővel a déli oldalhajó. És mögötte a nagy "doboz" a gótikus toldás.
Mutatnék néhány szép német példát erre a frappáns megoldásra.
Nürnberg, Lorenzkirche. Itt gótikus mellékhajó is épült, így kábé megháromszorozták a román templom területét.
Dortmund, Reinoldikirche. Nem akad a fentinél jobb képem róla, ezért ideillesztem a Google Maps nézetét is. Azon látszik a kistestvére, az ugyanígy épült Marienkirche is.
És végül Erfurt, a szemből toldott dóm. Egészen döbbenetes.
Az érdekes kitekintés után most térjünk vissza Heiligenkreuzba. A legrégebbi épületek között még az 1240-ben elkészült kerengőre érdemes mindenképpen figyelmet szentelni.
A templom harangjátéka pedig kifejezetten világszám. A megszólaltatásához egy orgona-klaviatúrára emlékeztető állvány elé csüccsen le a szerzetes, és a pedálok taposásával, illetve a kapanyélszerű billentyűk ököllel ütögetésével szólaltatja meg a 43 féle különböző hangot. Ezzel a hangterjedelemmel szerintem a Beatles összes nótája elgongolható a készüléken.
Bár - a fenti felvételt meghallgatva - talán jobb, hogy nem erőltetik rá a bonyolultabb harmóniákat a fityegő fémdarabokra.
A kolostoregyüttes egyébként nem csupán építészetileg, hanem történelmileg is szívügye a szomszédainknak, éspedig a Babenbergek okán. Ausztria első uralkodóháza (976-1246) ugyanis nem csupán megalapította a helyet, hanem mindvégig szakrális központjaként kezelte, és ide is temetkezett.
Ami számunkra az Árpád-ház, az az osztrák nemzeti érzületben Babenberg-ház, amelyet voltunk olyan szívesek végleg kiírtani. De ne aggódjunk, ma már nem neheztelnek ránk emiatt, pláne azért sem, mert a Babenbergek kihalása adott lehetőséget a Habsburgok felemelkedésének, amellyel az osztrákok végül is nem jártak rosszul, mi viszont annál inkább.
II. Babenberg Frigyes volt az a jellemtelen rosszcsont, aki jó ötletnek tartotta, hogy a tatárjárás idején elhappolja tőlünk Pozsony, Moson és Sopron vármegyét. Annál is nagyobb lehetett a csodálkozása, hogy a magyar haderő alig egy év alatt annyira regenerálódótt, hogy IV. Béla 1242-ben simán visszafoglalta ezeket a területeket.
Frigyes azonban nem bírt magával és négy évvel később ismét megindult ellenünk. A serege élén Bécsújhely mellett ütközött meg a magyarokkal, ám az izgalmas csata hevében utód nélkül távozott az élők sorából.
A Babenbergek egyéb tetteiről ebben a bejegyzésemben olvashattok.
Kolostor vagy monostor?
Zárszóként szeretnék megfejteni egy, az utca emberét oly gyakran foglalkoztató talányt, miszerint van-e különbség a kolostor és a monostor elnevezés között, és ha igen, akkor micsoda.
Nos, a talány nem is volna igazán mócsingos, ha csupán egyetlen, kitüntett válasz létezne a fenti kérdésre. Bizony, a megfejtések száma minimum kettő.
Egyrészt, történelmileg nem is vagylagos a helyzet. Viccnek hangzik ugyan, de a helyes elnevezés a kolostormonostor szó volna.
A görög monasztérion (remetelak) és a római claustrum (retesz, lakat) szavak a középkori latinban, a claustrum monasterii összetételben - tehát mint kolostormonostor - jelentették a szerzetesek birtokának a világiaktól elzárt részét. Szerencsére van erre egy sokkal frappánsabb magyar szó: a zárda.
Másrészt a kolostor és monostor manapság tulajdonképpen szinonima. Létezik ugyan egy elképzelés arról, hogy monostornak inkább az olyan telepeket nevezik, ahol a szerzetesek szinte önellátó gazdálkodást folytatnak, míg kolostornak a városi rendházakat, de ez alól a "szabály" alól több a kivétel, mint a bevétel.
Itt jártunk:
Linkek:
