Ma reggel Léka (Lockenhaus) a biciklitúránk kiindulópontja. A Burg-beli kempingükből odavezető 28 kilométeres utat autóval tesszük meg, átkelve a Kőszegi-hegység nyugati fertályának hágóján, amely 800 méteres szintje alig marad el az Írott-kő csúcsának magasságától.

A lékai Billa parkolójában elvileg két órás várakozás engedélyezett, de mi ezúttal megengedőbbek vagyunk magunkkal szemben. Piringsdorfig - az R1 kerékpárutat követve - egy kisebb dombon kell átkelni, de mi a valamivel nagyobb kapaszkodással járó B41 mellett döntünk, hiszen az sokkal szebb.

Innen Unterrabnitzig szintén az elbűvölőbb, domboldali variánst választjuk a folyóvölgy helyett. 

Dél-Burgenland túlnyomó részén magyar földrajzi nevek is rendelkezésre állnak, de a messziről jött látogatóknak, mint amilyenek mi vagyunk, közismertebbek a német megjelölések. Bevallom, hogy a tervezés és a tájékozódás során könnyebben boldogulunk azokkal. Pláne, hogy nem is egyértelműek a megfeleltetések. Unterrabnitz például Alsórámóc, de a benne tekergő Rabnitz-folyó már Répce.

A Rámóci Répce-híd (Rabnitz Brücke im Rabnitz)

Piringsdorf után 100 méter szintet kell feltekerni, hogy átkeljünk a dombháton a Zöbernbach völgyébe. Pilgersdorfnál visszakanyarodunk Léka felé, hogy három kisebb falun átkelve zárjuk a 23 kilométeres, 300 méter szintemelkedésű, könnyed délelőtti túrát.

A délutánt kultúrprogramokra szánjuk, Léka tüneményes várával kezdve.

Az 1200 körül, magyar végvárként épült erődítés eredetileg a Leuca nevet viselte. Középkori időszakának legizgalmasabb legendája a templomos lovagokhoz kötődik. A történet szálai franciahonba vezetnek, ahol IV. Fülöp király képtelen volt visszafizetni a vagyonos lovagrend felé fennálló irgalmatlan tartozását. Ezért a jól bevált koncepciós perhez folyamodott, még mielőtt a templomosok annyit mondhattak volna, hogy bikmakk, vagy újkori példával élve azt hogy F1G.

1307. október 13-án, pénteken – innen eredhet a péntek 13-a balszerencsés napjának legendája – Fülöp egyszerre több száz templomost tartóztatott le Franciaországban. Azzal vádolta őket, hogy eretnekek, sátánimádók, titkos rituálékat végeznek, és bálványokat imádnak. A vádak között szerepelt az is, hogy a templomosok meggyalázták a keresztet, és titkos szertartásaikon boszorkányságot űznek.

Az elfogott templomosokat brutális kínzásokkal kényszerítették beismerő vallomásokra. A rend vezetője, Jacques de Molay nagymester hosszú ideig ellenállt, de végül ő is kénytelen volt „bevallani” az eretnekséget.

A templomosok mentették, amit lehetett. Mivel a keresztes háborúk vonulási útvonalaként, az 1200-as években Léka környékén elég aktívan jelen voltak, ez elegendő ok volt a híresztelésre, hogy a kincseik egy részét itt rejtették el. Minden máig nem igazolódott, és a gyerekeink sem találta semmit, holott előlük nehéz eltitkoli bármit is.

A vár 1676-tól vált Esterházy birtokká, akik 1898-ban adták el Heinrich Dietrichnek, hogy azután több osztrák arisztokrata kezén átmenve romljon le teljesen. 1968-ban a Margaret és Paul Anton Keller házaspár vásárolta meg. Keller elismert író és költő volt, annyira, hogy az 50-es, 70-es években jelentős szakmai- és állami kitüntetéseket kapott annak dacára, hogy  a fasizmus éveiben a Grazi Nemzetiszocialista Írók Kamarájának vezetőjeként regnált. A várat jelenleg a „Prof. Paul Anton Keller Alapítvány” tartja fenn, tízmilliárd forintot költve a felújításra.

Sok "füstöskonyhát" láttam már különböző várakban, de regényességében ez felülmúlja mindet. Pláne ha hozzátesszük, hogy a nagyszabású várbulik során ma is eredetiben böffentik be a nyílt tűzű erőművet.

A pincében lapuló "kultuszterem" állítólag a Templomos Lovagrend beavatási szentélye volt. Hirtelen rápillantva inkább néz ki szimpla emberáldozó vércsatornának.

Az ebédlő kőboltozata is masszív támpontot nyújt a középkor hiteles elképzeléséhez.

Az előzőekhez képest kifejezetten kultúrkori felüdülést nyújt a palotaszárny azon része, ahol nem épült vissza a néhai födém, egy varázslatos hangversenyteremnek adva így helyet. Imádom, hogy a próbákra járó művészek nem pakolják el a kottákat és az insrtumentumokat.

Mesekönyvbe illő ajtó és zár

Az érdekes és színvonalas kiállítások elfogyasztása után átautózunk Borostyánkőre (Bernstein).

A falu felett emelkedő erősség a tatárjárás előtt épült, és viharos évszázatok múltán, a török korban került a Batthányakhoz, akik modern, olasz-bástyás erődöt fejlesztettek a középkori vár köré. Így tulajdonképpen két különböző kornak két eltérő jellegű, ámde egymásba nőtt építményét járhatjuk be egy füst alatt.

A birtokot 1892-ben vásárolta meg Almásy Eduárd, ezért itt nőhetett fel a a híres Afrika-kutató Almásy László, akinek regényes életét az Angol beteg című filmből ismerhette meg a nagyvilág. Jelenleg is az Almásy család tulajdonolja, pazar főúri szállodát üzemeltetve az ősi falak között. A lakosztályokban szándékosan nincs televízió vagy egyéb elektronikus kütyü, ellenben számos eszményi pihenőzugot alakítottak ki a külső vár parkosított, illetve részben elvadult zöldterületén. Az étterem-kávézó-cukrászda-borozó komplexum pedig a kulinária legmagasabb tagozatát képviseli.

A birtokot az Almásy Anna - Almásy Erasmus testvérpár üzemelteti

A helybéli és tokaji borászataik nedűjét kínálják

A külső várba szabad a belépés. A várszolgák egykori műhelyei éppoly meghittek, mint a legkülönfélébb rejtekösvények. A szűkebb és tágabb természeti környezetet Almásy Johanna biológussal lehet bejárni.

A belső vár már csak a szállóvendégek részére nyilvános, egyébiránt hetente két alkalommal, vezetett túra keretében ismerhető meg. Mi azért beóvatoskodunk az udvarra, ahol a gáláns pincér enged számunkra pár perc forgolódást és fotózkodást, mielőtt végtelenül udvariasan kitessékel minket.

A Reneszánsz-terem az étterem része

Visszasétálunk a faluba, amely nem kevésbé megkapó jelenség. Bányászatáról híres, mégpedig egészen különleges módon. Ugyanis két olyan kincs is fellelhető a környéken, amelyeknek egymáshoz semmi közük, de akár egyenként is világhírűvé tennék a helyet.

Az egyik a szerpentin, amely ritka és különleges díszítőkőként ismert. Féldrágakőnek számító, legtisztább változatának pedig ez az egyetlen lelőhelye a világon!

A másik, a borostyán éppúgy a bányászatnak köszönheti a felfedezését, ám ő nem szimplán geológiai képződmény, hanem a lehető legvegyesebb termény. Magában őrzi a 30-50 millió évvel ezelőtti fenyőfélék gyantáját, a benne csapdába ejtett rovarok testét, és az évmilliók alatti polimerizálódás miatt végsősoron mégiscsak egy földtani csoda.

A főtéri Felsenmuseum (Sziklamúzeum) ennek a két kuriózumnak a mélyreható megismerésére szolgál. Ott a helyünk.

A szerpentines műbánya elég gagyi, de a benne szereplő tartalom érdekfeszítő és informatív.

Otto Potsch szobrászata kifejezetten izgalmas és szép. Iránta való tiszteletünk csak fokozódik, amikor megtudjuk, hogy az egész múzeumot ő alapította. Az hagyján, hogy mesterévé vált a szerpentin és a borostyán kifaragásának, de a vashulladékból alkotott garnitúrája is szédületes.

És eljön a végképp ámulat ideje is. Az aranyszínbe ágyazott 50 millió éves élőlények látványa a legmélyebb érzelmeinket kavarja fel.

Már-már fásultan jutunk el a "szokványos" ásványtárlatra. Pedig az sem hétköznapi.

Ezt a rengeteg élményt csakis egy alapos tóparti sörözéssel lehet feldolgozni a sátrunk előterében.

Itt jártunk: