A Salzburgtól 25 km-re délre eső Golling kempingjében vertük fel a tanyánkat, és az itt töltött első napon a szűkebb környék látnivalót kerestük fel. A faluról elnevezett vízesés kézenfekvő reggeli programnak ígérkezett, hiszen az odavezető ösvény rögtön a sátrunk mögött indult a hegyoldal irányába. Egyébiránt az alábbit szántuk a teljes nap kitöltésére:

• Gollingi-vízesés
• Salzach-szurdok
• Eisriesenwelt-jégbarlang
• Hohenwerfen vára

A Gollinger Wasserfall alig 400 m sétára van a Torrenerhof kempingtől,  így a reggeli bekebelezése után hipp-hopp ott termünk. A pénztárépület előtt bájos csiga képviseli a vizenyős környék puhatestű lakosságát.

Csupán pár lépés a zuhatag, közben alant vízimalmot fedezhetünk fel.

foto: David Köster

És íme, előttünk a szépség. Művészi formájú mésztufa kúpot épített maga alá az évezredek során, hogy azon terülhessen szét. A bal oldalon indulunk a felsőbb szakaszok felé.

A második vízesés egy hajdani barlang maradványának zárt kürtőjében zubog le. Az alján mintegy ablakon pillanthatunk be, a tetejénél pedig hidat íveltek az akna fölé, arról pisloghatunk lefelé az infernális áradatba. Lefotóznom valahogy nem sikerült onnan. 

Mivel előre nem készültünk fel az objektum hidrológiai természetrajzából, eléggé meglep minket, hogy a harmadik zuhatag felett nem egy folyót látunk érkezni a hegyek felől, hanem az egész víztömeg egy karsztforrásból tör elő.

A forrás mögött hatalmas barlangrendszer feltételezhető, de a búvárok által eddig bejárt szakasz kitartóan lefelé tart a hegy vízzel kitöltött lábazati zónájában. Eddig 60 méter mélyre sikerült leúszniuk, ahol a tágas folyosó - ameddig még lelátni - továbbra sem mutat hajlandóságot a felfelé kanyarodásra, hogy a kutatók valahol majd kibukkanhassanak egy barlangi tóban, és elindulhassanak felfelé a több tíz km hosszú járathálózaton a Hoher Göll hegy 1500 m-rel magasabban fekvő víznyelői felé.

Íme a járat hossz-metszete, alaprajza és egy fotó.

forrás: Stefan Meszaros, Wulf Schubert, Holger Böhm, Andreas Dittrich

Lefelé lépcsőzve a Salzach völgyét szemlélhetjük.

Eme tábla a fehér zerge legendáját meséli el, miszerint az egész I. világháborút egy népmesei tabu megszegéséért járó átoknak köszönhetjük. Ferenc Ferdinánd trónörökös ugyanis minden intelem ellenére lepuffantotta szegény ártatlan fehér zergénket, amely olyan gyalázatos tettnek számított a helyi öreg vadász szemében, hogy nem félt belemondani a Habsburg arcába: egy éven belül meghalsz! És 10 hónap múlva tényleg agyonlőtték Szarajevóban.

Pisztrángevésért viszont biztosan nem jár máglyahalál, pontosabban nem a fogyasztónak jár. A hegyi patakból kinyert halacskák a falu széli vendéglő kertjében füstölődve várják az ebédidőt.

Közvetlenül Gollintól délre bukkan elő a Salzach-folyó a Tennegebirge és a Bertchesgadeni-Alpok hegyinek a szorításából. Ma verőfényes napsütésbe fordult az idő, de múltkor esőben jártunk itt, és az akkori fotómról mintha Új-Guinea varázslatos trópusi vidéke köszönne vissza.

Szurdokból igazán nincs hiány a környéken, de a Salzachklamm mégis kuriózum közöttük, hiszen itt nem egy hegyi patak csörgedezik, hanem egy valóságos folyam hömpölyög a sziklafalak között, amely innen 150 km-re, Tirol és Olaszország határán ered. (Hasonlattal élve: olyan ez itt, mint a Hernád-áttörés a Szlovák Paradicsom többi szurdokához képest).

A fenti képen a folyó Gollingnál látható, az alsón pedig ahogy bekényszerül a csupán néhány méter széles sziklahasadékba. Ennyi víz csak úgy tud elférni itt, hogy - bár baromi nehéz elképzelni - de a víz mélysége 60 méter, azaz 20 emeletnyi lefelé!

A rövid séta a Lueg-hágó parkolójából indul, ahol amúgy finom menüt is kínálnak kedvező áron, csak most még túl korán van az ebédhez.

Lépcsőkön és ösvényeken közelítünk a mélyben húzódó kanyonhoz.

A nagy látványosság egy szűk körzetben koncentrálódik, ott viszont minden van: döbbenetes sodrás, óriási koptatott falak, barlangi szakasz.

Filmen talán jobban érzékelhető mindez.

A völgy Golling felé mutató kijáratánál a habos folyó feletti, 800 m hosszú zipline pályára lehet befizetni. Az általunk meglesett csapat vezetője az ügyfelei lejuttatásának meglehetősen esetlen módját választotta. Egyedül lévén azt művelte, hogy egymáshoz kötött három delikvenst, plusz még magát mögéjük, kituszkolta őket a szakadék fölé, hadd lógjanak a csúszókábelen, majd miközben heroikus izommunkával tartotta az egész élő szerelvényt, hogy ne induljanak meg a habok felett, a másik kezével még kulcsra zárta maga mögött a kisajtót, és csak aztán usgyi.

Majd, miután a némaság béklyójából kitört védencei végigsikoltozták az utat, ő visszakocogott az erdőben, hegynek felfelé a következő három tagért. Újra és újra. Az indulási ponton felfüggesztett résztvevők meg buddhista türelemmel ácsorogtak két órát a 40 eurójukért cserébe.

Mindezt azért így, mert nem volt egy plusz spanja az érkezési stégnél, hogy leszedje a kötélről a netán egyenként lebocsájtott entitásokat.

Innen visszakapaszkodunk a hágóba, amelynek nagy nevezetessége az az itt talált 3300 éves bronzkori kelta sisak, amelyről Maurice Giot a Gauloises Caporal cigaretta logóját mintázta 1925-ben.

Most azonban már igyekeznünk kell, mert pontos időpontra van foglalásunk az Eisriesenweltbe, amely a világ leghíresebb jégbarlangja. Az előírt időben való megjelenés a látogatóközpontnál értendő, amely Werfenből érhető el egy félsávos, 4 km hosszú, nyaktörő szerpentinen. A fenti, meredek hegyoldalban lévő szűkös parkolók könnyen megtelnek, olyankor az utat lent lezárják és csak a helyi buszt engedik fel, amit amúgy sok autós eleve preferál, hogy elkerülje a hegyi út bonyodalmait.

A barlang több szempontból is különleges. Egyrészt ugye, a mészkőben kialakult üregrendszer bejárati szakaszit kitöltő jég mesés alakzatai miatt. Másodszor, az igencsak körülményes megközelítés révén, hiszen innen, a Visitor Centertől még egy óra vegyes jellegű kapaszkodás a tényleges bejárat elérése. A lenti képen nagyjából bejelöltem, hogy hová is kell eljutni a szédítő sziklafalon, 1100 m-rel magasabbra a Salzach-völgytalpánál. Harmadszor, a barlang nincs kivilágítva! De erről majd később.

Gyalogosan indulunk, átmegyünk az alábbi alagúton, és kábé 20 perc múlva megérkezünk egy felvonó aljába.

A kötélvasút 1955 óta könnyíti meg a látogatók dolgát. pár perc alatt száguld fel velünk 500 m szintet.

Igazán kellemes a nyitott tetőablakon kifelé tekintgetni.

A felső állomás és a barlang közötti - meredek sziklafalba vésett - sétaszakasz végig lélegzetelállító panorámával kényeztet.

A üreg amott ásít már. A könyék lakossága nyilván mindig is látta lentről a völgyből, azonban nincsen olyan információ, hogy a történelmi idők során bárki is kedvet kapott volna felkapaszkodni ezer métert az alatta lévő meredélyen. Márpedig, ahogy én elnézem, az oldalról közelítő mesterséges ösvény kivájása előtt még leginkább a toronyiránt lehetett a legjobb "útvonal". A nyaktörő mutatványra először a salzburgi természettudós, Anton von Posselt-Czorich vállalkozott 1879-ben. 

A túrák indulási pontja előtti, sziklába vájt toalettkomplexum dizájnját a természetre bízták, és az épített elemeket inkább hozzáfaragták a falak formáihoz. Az egész nagyon fantasztikusan fest, főleg a 240 millió éve élt tengeri állatok méretes fosszíliáinak a tömege.

A barlang bejárati szádája immár testközelbe került. A felszín és a mély közötti jókora terem 10 fokos hőmérséklete intő jel mindenki számára, hogy magára húzza meleg ruháit. Ehhez akár százan is kényelmesen elférnek ezen a mozgalmas helyen, hiszen folyamatos a sürgés-forgás, 5-10 percenként indulnak és érkeznek a csoportok, ahogy elnézem, legalább 20 túravezető serénykedik.

Hamarosan a mi vezetőnk is belekezd a monológjába, majd mindenki felmarkolhatja a masszív faasztalok egyikéről az előre bekészített saját karbidlámpáját. Amint említettem, a barlangban teljes sötétség honol. A villanyvilágítást egykoron nyilván a technikai nehézségek miatt nem építették ki ide, illetve a lámpatestek sugárzása óhatatlanul csúnya lyukakat melegített volna a jégbe. Ma már a LED fényszórókkal nem volna akadálya a díszkivilágításnak, mégis remek döntés, hogy ez a túra teljesen archaikus körülmények között zajlik. Ez az összes vonzerőre rátesz még vagy három lapáttal.

Íme a lámpák: felül a víz, alul a karbid, háttérben a párszáz kiló utánpótlás, kék hordókban.

A karbid egy kohóban készített kőzet, amelyre vizet csepegtetve éghető acetiléngáz keletkezik. Az 1902-ben feltalált karbidlámpát főleg a bányászok használták, de járműveken is igen elterjedt volt. A barlangászok számára egészen a közelmúltig kizárólagos világítóeszköznek számított, hiszen a LED és a lítiumakku megjelenése előtt egy szárazelem méretű kődarab két deci vízzel kiegészítve az elemlámpa teljesítményének százszorosát tudta (üzemidő, fényerő, ár terén). 

Vetünk még egy búcsúpillantást arra a két szerencsétlen sorsú, büntetésben lévő túravezetőre, akik egész nap a lámpákat tisztítják és töltögetik, azután bemasírozunk az ajtón, amely elsősorban a benti jeget védi; no nem az ellopástól, hanem az olvadástól.

A barlangban nem szabad fotózni, amire számtalan helyen hívják fel a figyelmet, viszont azt is hozzáteszik, hogy nem azért, mert szeretnének több képeslapot eladni, hanem szervezési okokból. A túra ugyanis így is több mint egy órás, és a csoportok egymás sarkába érnek. Ha engednének a szelfi- és csoportképőrület lobogásának, akkor a csordák terelése időben és térben is teljesen kezelhetetlenné válna.

Ehhez képest mindenki fotózik és videózik; vaku nélkül, menet közben, félvállról és visszakézből, és ez így még kordában tartható; a túravezető elnézően mosolyog. Szóval a saját képeimmel illusztrálom írásom. Az interneten persze sokkal gyönyörűbben kivilágított felvételeket találni, de ezek a saját fotók épp azt a sejtelmes derengést adják vissza, amilyennek a mi hitvány kis fényforrásainkkal valóban láthatjuk az üregrendszert.

Hosszasan kapaszkodunk fel a meredek jéglejtők szélén futó lépcsősorokon.

Azonnal tudom mi történik, amikor egy fojtott sikoly után hosszasan surrogó, és a mélységbe távolodó hangot hallunk, melyet egy higgadtságát sutba dobó családapa viharos csörtetése kísér, aki rohan lefelé, szemben mindenkivel a tömött lépcsőkön, teljesen feleslegesen. Gyanúmat, hogy valami kütyü képében egy komplett nyaralás ára csusszant le a jégen a feneketlenségbe, megerősíti a vezetőnkre vetett pillantás. A fiú arcán a sokat tapasztaltak egykedvűségének álarca alól csak egy pillanatra bújik elő diadalmas kárörvendés ragyogása, de egyébként tudomást sem vesz az esetről, hadd fusson a bolond, utána sem kiált, meg sem várjuk, a menetrend nem borulhat. Rábízta a sorsra, hogy az illetőnek magától váljon világossá az értelmetlenség, és bizonyossá a veszteség.

Szóval erre is jó a fényképezés tiltása. Senki nem verheti a palávert, hogy márpedig keressék meg az ő kis kincsét, és adják vissza neki.

Haladunk tovább, és meghallgatjuk, hogy az idegenforgalmi szakasz a barlang teljes, 42 km-es hosszából a 800 m-t kitevő jeges részekre korlátozódik. Az alábbi régi térképen ez a kékkel jelölt területet jelenti. 

forrás: Rother Bergverlag

Ez pedig egy korszerű felmérés alaprajza.

forrás: Morocutti, Klappacher & Haseke-Knapczyk 1985, Spötl 2007

A látványos jégformációk sorát a nyáron beáramló melegebb levegő olvasztja a telek során hízlalódó jégbe, mintegy barlang-a-barlangban effektust hozva létre. Az idegenvezetőnk magnéziumcsíkok gyújtogatásával tud a pislákoló karbidlámpáink erejét messze meghaladó fényözönt varázsolni. Szerencsénkre ő már nagyon utálhatja a sötétet, mert nem fukarkodik a ragyogó matériával, hanem folyamatosan újat lobbant lángra, nem csak a híres alakzatoknál, hanem menet közben is.

Az utolsó teremben a jégtömeg kitűnő keresztmetszetét kapjuk, és itt van lehetőségünk lelépni a járdáról és némileg csámborogni a csúszós aljzaton.

A bentebbi, jégmentes részek felé csupán vágyakozó pillantást vethetünk. Egy fotóval azért hadd érzékeltessem, hogy a további 41 km sem kismiska.

foto: Tanguy Racine

Dacára a beöltözésnek meglehetősen kifagytunk odalenn. Jól esik újra a napvilágnál sétafikálni. Az ösvény semmivel sem csúnyább, mint idefele jövet.

Kerestem néhány képet a Tennengebirge karsztplatójáról, hogy legyen némi elképzelésünk arról, milyen területről érkeznek a mélybe a barlangot kioldó, kivájó vizek. Nos, ez a millió víznyelő lyukkal tarkított zóna húzódik 500 m-rel az üregrendszer felett.

Az utunkról fel-felpillantva könnyű megérteni, mi végre az a sok beton védőtető. Ám sajnos még így is történnek balesetek. 2020-ban 400 m magasból zuhantak sziklák az útra és egy 14 éves fiú életét vesztette. Hihetetlen, de a tragikus esemény után 3 hét alatt sikerült egy 42 m hosszú védőháló-rendszert megtervezni és kivitelezni.

Ma már kőhullás-szimulációs szoftvert használnak az ilyenek tervezéséhez.

Nálunk szerencsére minden a terv szerint halad. Séta, lelibegés a kabinban, újabb séta. Hohenwerfen váráról már az autós szerpentin alsó szakaszáról sikerül "légifelvételt" készíteni.

A Burg Hohenwerfen igazi gyöngyszem. A hamisítatlan történelmi falak, a mesébe illő környezet és háttér egészen elfeledteti az emberrel, hogy alapvetően egy háborús intézményről van szó, sokkal inkább a romantikus oldala domborodik ki.

A látogatók túlnyomó része a parkolóból felvezető siklót választja, amellyel egyből a legfelső, belső várba lehet csöppenni. Maga a várbelépő nekünk a SalzburgerLand kártyánkkal ingyenes, csak a siklóért kell családilag 10 eurót leperkálnunk, ami igazán szerény összeg.

Viszont annyira csábítóan szép az erdő, a délutáni napsütés és a spórolás kéje, hogy inkább a várhegyet fokozatosan megkerülő gyalogúton tesszük meg a 114 m szintkülönbséget. Ráadásul így, a régi utazókhoz hasonlatosan, fokozatosan vesszük birtokunkba a védvonalakat.

A vár 1075 és 1588 között folyamatosan épülve, bővülve nyerte el mai alakját, és az utóbbi 400 évben senki nem akarta különösebben a változó építészeti stílusokhoz igazítani, úgyhogy egy teljesen eredeti, középkori erődítést járhatunk be. A külső udvar egy bűbájos park, itt tartják a solymászbemutatókat is, de a mai időpontokról már lemaradtunk. Idecsempésztem pár régebbi fotómat is, amikor esőben jártunk erre.

Sorra küzdjük le a kapukat, hogy végül a felső várban kössünk ki.

A központi várudvarba már nem is egyszerűen kapu, hanem a falak és a szikla mélyében húzódó hosszú alagút vezet fel. Itt tényleg csak az jött be, akinek megengedték.

A hegyormokkal körülölelt várudvar igazán lebilincselő látvány. 

Eszményi díszlet a Tennengebirge jégbarlangot rejtő tömbje.

A kisebb csődület a zárás előtti utolsó vezetett túrára vár (a kiállítások java része csak ennek keretében tekinthető meg). Nagy álmélkodásunkban szépen le is maradunk róla, de amikor eszmélünk, akkor utánuk könyörögjük magunkat, még csak a második teremnél járnak.

A kiállításon az alábbi témákat találjuk:

• a vár története
• berendezett szobák
• boszorkányság és misztikum
• Leonardo mint mérnök
• az itt forgatott hollywoodi és európai filmek
• várkápolna, ágyútorony

Ahogy elnézem kondorkeselyűk is fel szoktak lépni a madárbemutatókon.

Az óratorony tetejéről még egyszer körbenézhetünk a fenséges tájon, így búcsúzva a mai nap élményeitől.

 Ez a film remekül bemutatja a vár építésének fázisait:

Itt jártunk:

Linkek: 

Golling-vízesés

Salzachöfen

Eisriesenwelt

Burg Hohenwerfen