Az osztrák Dunakanyar
Alsó-Ausztria (5. nap)
Ez még nem a nyaralás vége, de a Krumau am Kamp táborhelyünkön az utolsó napunkat kezdjük, és egy szép körre készülünk a Duna-menti múzeumokban és várakban.
Wachau az osztrák Dunakanyar, csak még annál is sokkal királyabb. Vagy, ha úgy tetszik, a Dunakanyar legyen királyi, de akkor Wachau immár császári. A folyó mindkét partján középkori óvárosok sorakoznak, a hegyormokon pedig várak és kolostorok. A tájat tovább színesíti a kiterjedt a szőlőművelés rajzolata. Kiváló borok teremnek itt a szomjas utazó számára. Ékesszólóbb neve nem is lehetne a kedvenc dombomnak, mint az Ezer vödör-hegye (Tausendeimerberg).
A terület fővárosa az ódon Krems, ahol nyüzsögnek a jobbnál-jobb múzeumok. A gyerekek szavazata alapkán a Karikatúra Múzeumba (Karikaturmuseum Krems) térünk be elsőként.
Kedvcsinálónak nem ajánlhatnék remekebbet Florian Satzinger fantasztikus világánál, amelyben Donald-kacsa elevenedik meg a legszokatlanabb szituációkban. A szédületes ötleteket pazar művészi készség valósítja meg. A hétköznapi jeleneteken túlmenően egészen különös helyeken is megidéződik Donald, a harlemi gengsztervilágtól egészen a látomásos sci-fi szcénákig bezárólag.
Nagyon érdekes Paul Flora gyűjteménye is, aki kiváló grafikusművészként azzal szerzett széles ismertséget, hogy 14 éven át szállított karikatúrákat a Die Zeit német hetilapnak.
A múzeum őrzi Manfred Deix archívumát is, akinek provokáló és pikáns rajzai sokaknak tartanak görbe tükröt.
A gyereksarokban azután akár mi, felnőttebbek is nekieshetünk a Donaldos színezőknek.
A szomszédos Alsó-Ausztriai Képtár (Landesgalerie Niederösterreich) modern épületében egyaránt bukkanhatunk könnyebb csemegékre és felkavaróbb, mélyebb művekre is.
A nap leglelkesítőbb meglepetése Isolde Maria Joham kiállítása. Ő egy 90 éves néni, aki monumentális képeket fest.
foto: wikimedia Von Bernhard Holub
Láthatunk róla egy alkotói kisfilmet, amelyben csigalassúsággal kapaszkodik fel egy 3 méter magas állványzat lépcsőjén, hogy egy figurája fejecskéjét ecsetelje. Éspedig Marvinét, aki a Galaxis útikalauz stopposoknak 2005-ös filmváltozatában teremtődött.
A cuki robotot festmények során láthatjuk viszont, és nem tudtunk betelni vele. Ahogyan azzal sem, miként volt képes a művésznő ilyen idősen, ennyire hatalmas és részletgazdag képből ilyen sokat megfesteni.
Szinte beleszédülünk a fantasztikus témák végtelen fantáziával, színvilággal és kidolgozottsággal kápráztató sokféleségébe.
És ha ez nem lenne elég; Pikachu is meg van örökítve.
A Folyón keresztül installációban bolyongva sodródunk a kijárat irányába.
Az utca másik oldalát elfoglaló Műcsarnok (Kunsthalle Krems) aktuális tárlata messze nem nyűgöz le ennyire minket. Hiába no, van amit nem lehet fokozni.
Ehhez az intézményhez tartozik a szintén kiállítóhelyként funkcionáló Domonkos-templom (Dominikanerkirche) is, de mivel az a másik óvárosban található, odáig nem ballagunk el. Helyette inkább a közeli Minorita-templomba (Klangraum Minoritenkirche) térünk be, amely 1224-ben, tehát még Assisi Szent Ferenc rendalapító életében, II. András magyar király adományának köszönhetően épült. Ez azért nem semmi.
A beltér méretei impozánsak. Ama pálcikák a kép végében a család amúgy szokványos méretű tagjai. Valamiféle hangos installációt lelünk a masszív őspillérek ölelésében.
A minorita kolostorban a Forum Frohner képtára nyugszik. Ezt is kihagyjuk, de azért elismeréssel adózunk az osztrák kisváros múzeumbőségének, amely Rómával és Párizzsal vetekedhet.
Az előbb azt írtam; másik óváros, és ennek magyarázata a település kettősségében rejlik. Ilyenek nálunk sem szokatlanok, gondoljunk például Biatorbágyra vagy Bátonyterenyére, csak éppen Krems és Stein esetében az összeolvadás 900 évvel ezelőtt történt. Így most dupla öröm a középkori díszletek közé látogatni.
Innen a Duna északi partján, a Wachau-völgy gyönyörűségeire éhesen indulunk tovább, illetve most csak átszáguldunk, mert jártunk már itt régebben, de erről később.
Az első ínyencfalat Dürnstein, amelynek temploma a műfajok eklektikus keveredésének elvarázsoló példája. Hátterében a hajdani vár romjával.
A következő falu Weißenkirchen, amelynek templomát a Mohácsi-vész hírére erődítették.
Elhaladunk Sankt Michael temploma mellett is, amely a vidék legöregebbje, 987-ben épült.
Spitzben hosszabb megállót tervezünk. Az itteni Erlahof-kastély az otthont a gyerekeket (is) érdeklő Hajózási múzeumnak.
A kiállítás legérdekesebb darabjai a környék folyami múltját bemutató makettek.
A szabályozás előtt, a kisebb áramlású szakaszokon bizony az alábbi képeken lévő nagy hajók is járták a Dunát.
Felfelé azonban a legtöbb esetben csak a vontatás működött. Ennek szervezettségét és gyötrelmességét kiválóan érzékelteti az alábbi dioráma.
Az egyik török-Habsburg békekötés helyszíne is a folyón volt.
Spitzből távozva Hinterhaus romja búcsúztat minket.
Hamarosan feltűnik a déli oldalon álló Aggstein fellegvára.
A táj a későbbiekben sem hajlandó rusnyábbá válni. Melk előtt az utolsó látnivaló a Schönbühel-kastély.
Wachau területén vagy harminc vár és kastély található, nem számoltam össze pontosan. Tehát a fenti néhány helyszín és kép valóban csak amolyan ízelítő, hiszen ma csupán átutazunk a völgyön. Ám jártunk már itt a gyerekkekkel több napos biciklis nyaraláson is, és akkor sokkal behatóbban bolyongtuk be a vidéket. Előbb-utóbb az is megörökítésre fog kerülni a Kid Kalandok oldalain.
Az Alsó-Ausztria turistakártyánk a Melki apátságba is ingyenes bebocsáttatást biztosít számunkra, ezért igyekszünk rábeszélni az ifjoncokat, hogy csatlakozzunk egy vezetett túrához, de ők hajlíthatatlanok. A délelőtti múzeumozás elég volt nekik mára, ők inkább az előirányzott várakra kíváncsiak. Akkor csak pár bánatos kép.
Az alig 5 km-re fekvő Schallaburg igazából két vár egyben. Román kori erődje és lakótornya az 1100-as években épült, később gótikus kápolnával kiegészülve, és mai napig változatlan formában áll. A kastélyszárny pedig 1540-1600 között nyerte el mai reneszánsz formáját.
A Terrakotta-udvar az égetett kerámia díszítéséről kapta nevét. Egészen különleges.
Az épületben lévő kiállítás elég sokoldalú. Személyes kedvencem a mai bulvársajtó stílusában szedett újság, amely Attila hun támadásának szörnyűségeit taglalja. Ám a kísérő szöveg mintha éppen őt és minket mentegetne, eme szavakkal: Álhírek? A hunoknak, avaroknak és magyaroknak nagyon rossz a sajtója, de ez csupán a nyugat nézőpontja, hiszen a nomádok nem írtak. (Kevesen tudják, de az államalapítás előtti népünk neve a szakmai angolban nem Hungarian, hanem Magyar, itt is ez van odaírva).
A kastélykert igazán pompás hely egy uzsonna-piknikezésre.
Következő megállónk a szelíd dombok közt díszelgő Artstetten-kastély. Az ember nem is gondolná, hogy a Duna alig 3 km-re innen folydogál.
Az épület lényegében egy hatalmas mauzóleum, amely egykori lakójának, Ferenc Ferdinánd főhercegnek állít emléket. A Habsburg trónörökös már életében is bensőséges viszonyban állt a kastéllyal. Tornyait ő építtette hagymakupolássá, a templomot múzeummá alakította, és ide gyűjtötte a birodalom kincseit; barokk szobrokat, oltárokat, sőt nem átallott beépíttetni egy komplett isztriai templomkapuzatot is.
Az 1914-es szarajevói merénylet után a meggyilkolt házaspár holttestét egyből ide szállították, és azok azóta is a helyi kriptában nyugodnak. Ez a tény a kegyelet különösen emberi mivoltát mutatja, tekintve hogy az uralkodóházak temetései (és újra- meg újratemetései) szokványosan az állam propagandacéljait szolgálják.
A kastély amúgy ma is egy leszármazott, Anita von Hohenberg főhercegnő tulajdona.
Az előcsarnokban rögtön a megmerényelt automobil másolata látható. Az eredetivel éppen néhány napja volt szerencsénk találkozni a bécsi Hadtörténeti múzeumban. Itt olvashatsz róla.
A kiállítás a család relikviáit mutatja be. Külön szobát kapott a főherceg világkörüli útjának néprajzi gyűjteménye valamint tengerésztiszti működésének emlékkollekciója is.
A mobilvécével felszerelt fürdőszoba igazi remekmű.
Ferenc Ferdinánd politikai ténykedéséből számunkra a legizgalmasabb a Nagy-ausztriai Egyesült Államok 1906-os terve, amely szerint északi és déli irányba a magyarság java része a határainkon belül maradt volna, de a keleti határ sajnos már akkor kísértetiesen emlékeztetett a trianoni vonalakra. Az elképzelés szerinti új alakulat megszüntette volna az 1867-es dualizmust. A császári trónörökös ezzel rémület és utálat tárgya lett a magyar körökben, egyben új rajongást szült az akkor már 76 éves, ultrakonzervatív Ferenc József császár iránt, ami egyenes utat nyitott a világháború kitöréséért lelkesülő magyar mellszélességnek.
Innen már a kemping felé vesszük az irányt, ám útba esik még Pöggstall vára.
fotó: outdooractive.com
A 13. századi gótikus várkastély elé 1540-ben építették Albrecht Dürer tervei alapján a barbakánt avagy rondellát. Egyes hírek szerint ez még a híres művészt is meglepte, hiszen számos hasonló tervéből egyet sem valósítottak meg. Az épületet szemlélve ez némileg érthető, hiszen a körkörös toldás a palotát egyáltalán nem védte, önmagában pedig az őskor óta elavult formációnak számított. Látványnak viszont lenyűgöző.
A készítmény legfőbb védelmi értéke abban rejlhtetett, hogy a támadók lehidaltak a furcsaságától, és ők kértek bocsánatot, miszerint megfordult a fejükben kezet emelni rá.
A palota udvara megkapóan díszes. Még a mai nap bődületes élménybősége után is felkapjuk rá a fejeinket.
A vár egy igazán bizarr kuriózummal is dicsekedhet. A kínzókamráját ugyanis 1593-ban annyira befalazták, hogy csak a legutóbbi felújításkor került elő. Vezetéssel látogatható. Mi nem jártunk benne, de remélem, hogy a négyszáz éves vér- és egyéb szag már kiszellőzött.
A csatlakozó templomba is betérünk.
A múltkori derékszögű templom után itt újabb meglepetésben van részünk. A szakrális építmény ugyanis kéthajós. Ennélfogva a pap - mise közben - nem a bűnös gyülekezettel néz farkassszemet, hanem a dúsan faragott támpillérrel. Ezt is szokni kell.
Mára ennyi, holnap költözünk át a Schneeberg vidékére.
Itt jártunk:
Linkek:
