Kertek és várak napja
Alsó-Ausztria (6. nap)
Öt parádés nap után hagyjuk magunk mögött Krumau am Kamp pazar folyóparti kempingjét, amely nem ám holmi felparcellázott, napszítta menekülttábor, hanem egy dúsan zöldellő park, alig pár sátorral.
Tehát eleve magas mércével közelítjük meg a 20 km-re lévő Schiltern falu élménykertjét, a Kittenberger Erlebnisgärtent, amely korántsem okozott csalódást. A Reinhard Kittenberger által alapított fantasztikus kertészet az elmúlt 40 évben kisebb csodává nőtte ki magát.
Első meglepetésünk a hosszan elhúzódó, és a nyitásra már félig megtelt parkolóterület. Atyavilág, ekkora placc nálunk csak a stadionok mellett van. Ily nagy volna a növénytársulások vonzereje? Bizony. A belépés a kertészeti árudán keresztül történik. Befelé talán még kevesen vásárolnak, ám kifelé szinte mindenki.
Az üvegházban berendezett terjedelmes étterem belvilága a buja burjánzásnak köszönhetően semennyire sem áttekinthető. Ideális rejtőzködő helyszín a nemzetközi illegális palántakereskedelem ügynökei számára.
A kertbe érve rögtön a viccesebb részletek kacsintanak ránk. Először a teleplántált, kiöregedett túrabakancsok, majd a hippitrabi. Bár bennem a trabant sajnos - mint jelenség, és jelkép - sosem kellemes nosztalgiát, hanem inkább negatív érzéseket kelt, de sokaknak biztos bejön.
A szürreális monitortemető után konzervatívabb vizekre evezünk. A kalandkert területén tutajpár, kilátó, csúszda és vízijátszótér fogad minket.
A park tematikája a párhuzamosságok és ellentétek filozófiájára épül. Van itt nyárikert-télikert, gyógykert-wellnesskert, családi kert-kéjkert, rózsakert-japánkert, vízikert-sziklakert, veteményeskert-állatkert, stb. A teljes választékot itt találod.
A sövénylabirintus elején tábla figyelmeztet: csak felnőtteknek! Pedig az önfeledten szexelő törpék felől azt is ki lehetett volna írni, hogy: Meseország mindenkié.
A dombtetőről nézve a távolabbi táj a kert végtelen kiterjesztésének tűnik.
A megelőző és következő képekhez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy ember számára eszményibb pihenőhely nem létezik, legalábbis ezen a bolygón.
A honlapjukon remek légifilmet találhatunk, illetve a park térképét is.
A falu másik végében lévő Schiltern-kastély története igen érdekes. A helyi urak eredeti vára, a Zorimauer pár száz méterrel odébb volt, ám abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy a szomszéd faluban - alig másfél km-re innen - szintén volt egy váruk, Kronsegg. Mivel nem voltak a takarítás nagy hívei, ezért mindig abba költöztek be, amelyik éppen jobb karban volt. Az 1500-as években pedig az tűnt a legegyszerűbbnek a számukra, ha a kettő régi között emelnek egy újat, ez lett Schiltern. A másik kettőt ezután már annyira elhanyagolták, hogy azok mára csak romok.
A kastélyban rendezték be a Vasúti modellvilág (Modellbahnwelt Schiltern) terepasztal szövevényét. Az építők kiemelt figyelmet szenteltek az öt kilométernyi sínpályát övező területek kialakításának. Az építmények tekintetében nem támaszkodtak a gyári készletek kényelmére, hanem azok mind egyedi kézműves termékek.
Nem ismertek kompromisszumot a témaválasztásban sem. Minden tájegység, és azon belül valamennyi részlet a való világ hiteles leképezése, természetesen Alsó-Ausztria területéről. Sankt Pölten városa és pályaudvara, a Mariazell és az Ötscher-szurdok felé vezető kisvasút, vagy az osztrák fegyveres erők legfőbb bázisa, a Mautern helyőrség. Megtekinthető a Schneeberg fogaskerekű vasútja (ahová holnap tervezünk menni), az eredeti gőzössel és a mai, modern szalamadra-szerelvénnyel egyaránt.
És persze itt is látható minden osztrák terepasztal kötelező eleme, a világ legrégebbi hegyi pályája, az UNESCO Világörökség Semmering vasút.
Ebben a világban percenként egy óra telik el, így hamarosan ránk esteledik.
Mivel Alsó-Ausztriában több mint ezer borpince-falu található, innen sem hiányozhat egy. A szüreti mulatság minden kellékével, mely szerint az eldugottabb sarkokban illetlenebb és gusztustalanabb dolgok is történnek.
A templomba lesve kifigyelhetjük a gyülekezet gyűrűjében miséző papot is.
Egyik legnagyobb büszkeségük a Schönbrunni-kastély miniatűr változata a hozzá tartozó állatkerttel együtt.
Innen egy hosszabb lélekzetű, 100 km-es autózással jutunk át az Alpok legészakibb fertályára, Araburg várához.
Az 1180-ban épült erődítés roppant impozánsan emelkedik ki a környező erdőből, bár ez csak a légifelvételeken mutatkozik meg, például itt:
Mert egyébként mindvégig a sűrű erdőben haladva közelíthető meg a parkolóból, így félórás kapaszkodás végén csak az utolsó pillanatban tárul elénk. A tövében állva pedig mindig csupán az elénk táruló falrészletet látjuk, és egészében nem foghatjuk be.
Felfelé törve először a vadregényes kápolnában időzünk.
A csúcspontot persze a csúcspont jelenti. Ami ez esetben a 27 m magas torony tetejéről élvezhető kilátás.
A vár 1626 óta a Lilienfeldi Apátság tulajdona, akik bérbe adják üzemeltetésre. Jól teszik, mert így a kis múzeumon kívül egy elég menő étterem is funkcionál benne.
De ha már vár, legyen kövér! Ezért a következő állomásunk a Lichtenstein család 1130-ban épült ősi fészke, amelyet futólag érintettem már egy korábbi bejegyzésemben, de most alaposabban körbejárjuk.
Már a Hinterbrühl-i bekötőúton érdemes lassan menni, mert a mesebeli építmény egy kanyarból hirtelen előbukkanva kínálja a legjobb fotótémát.
A parkoló a barátságos liget szélén található. Innen indulunk körsétánkra.
Vajon, van-e bármi köze a jelenlegi Liechtenstein államnak ehhez a várhoz? De még mennyire, sőt a szálak az egykori Magyarországra vezetnek!
Kezdjük azzal, hogy Hugo von Petronell kezdte el itt a várát farigcsálni a 12. század elején. Az építőköveket a Fertő-tó melletti Szentmargitbánya római-kori kőfejtőjéből hozatta (lásd egy régebbi posztomban). A művet a jól faragható lajta mészkő miatt Könnyűkő várnak, azaz Liechtenstein Burgnak nevezték el. (Ebből a kőből épült a bécsi Stephansdom, a Hofburg és a Schönbrunni palota is).
Azután a tulajok annyira jópofának találták a fantasy regénybe illő névválasztást, hogy 1139-től már bizonyítottan használták a von Liechtenstein nevet. Telt-múlt az idő, és a család egyre gyarapodott, messze túlnőve kezdeti birtokain.
Így történt, hogy Andreas von Liechtenstein 1712-ben 405 ezer forintért megvásárolta az akkori Vaduzi grófságot, és hét év alatt ki is bulizta a német-római császárnál a birtokának önálló állammá alakítását. Sokat elárul az akkori hatalmi fensőbbségről, hogy mennyire nem jöttek izgalomba az új szerzeménytől. Ugyanis az új állam hercegi uralkodóinak hét teljes generációja nem tette ki a lábát az itteni várából (pontosabban a bécsi palotáiból) azért, hogy akár egyszer is meglátogassa a telekkönyv szerinti SAJÁT ORSZÁGÁT! De legalább elnevezték önmagukról, pontosabban a Lajta-hegység mészkövéről.
A vár a Liechtensteini Hercegség tulajdona, de ez nem jelenti azt, hogy az elmúlt 900 évben mindvégig az övék volt. 1295-ben ugyanis egy házassági üzlet részeként elpasszolták, majd 1384-től száz éven át a Magyar Királyság tette rá a mancsát, előbb a Cilleiek személyében, majd pedig maga Mátyás király. Végül csak 1807-ben tért vissza az ősi családi kötelékbe.
A bejáratot a keleti oldalon találjuk. A belső termek csakis vezetett túra keretében tekinthetők meg. Ehhez eleve nem fűlik a gyermekeink foga, és várni is kellene még negyven percet, így felvázolom a családnak, hogy ha ezt mellőzzük, akkor mi jót tehetünk cserébe.
A szavazáson győzött a cserébe, tehát elautózunk Laxenburgba.
A Bécs alatt elterelő vizenyős síkvidéken, a Scwechat-folyó szegletében a kora-középkor óta állt már egy vár, amelyet II. Albert herceg bővített vadászkastéllyá 1333-ban. Bár azóta többször is átépült, de udvarán őriz még néhány gótikus részletet. Az évszázadok során további épületek nőttek ki a földből, és a vadaspark is pihenőkertté alakult apránként.
A kastély és a birtok számos Habsburg császár kedvence volt. Mária Terézia építtette a sárga színű Blauer Hof (Kék-udvar) kastélyt. I. Ferenc császár a szabályos barokk kerteket fokozatosan angolparkká alakíttatta át. Itt töltötte mézesheteit Sisi királyné és Ferenc József, és itt született meg a tragikus sorsú Rudolf trónörökös 1858. augusztus 21-én.
A legnagyobb látványosság kétségkívül a tó hat szigetének egyikén ékeskedő hősi lovagkori díszlet, a Franzensburg romantikus vára, amelyet I. Ferenc álmodott ide 1799-ben, majd a fia fejezett be 1835-ben.
Egy esküvői sátorra emlékeztető komppal kelünk át hozzá.
A benti múzeum sajnos mára bezárt, de az udvarokat végigbóklásszuk.
A nagy tó másik végében mesterséges sziklaszurdokban lehet csónakázni, felette jókora magasságban ível át egy szép híd.
A kerti ejtőzés a nap ideális befejezése is lehetne, ám útba esik még a kihagyhatatlan weigelsdorfi Üvegkastély (Die gläserne Burg).
Elsőként az üvegmanufaktúra saját termékeit és az üvegfúvó műhelyt szemléljük meg.
Azután kisasszézunk a csodakertbe. Hihetetlenül elbűvölő!
A pálmaházban megkapó szépséggel vegyül a valódi növényzet az üvegflórával. Olykor alig lehet őket megkülönböztetni egymástól.
Végezetül végigcsodáljuk a művészeti galériát.
Érdekes koncepció a "tükörkamra-fagyasztó", ahol a jég üvegből van, de a hatás kedvéért tényleg nulla fok a hőmérséklet.
Ezután már csak a Hohe Wand túráink bevált bázisára, a Pernitz-i Kolhofmühl kempingbe hajtunk.
Itt jártunk:
Linkek:
