Az előző, csaknem négy hetet az Atlanti-óceán partvidékén vándorolva töltöttük, ám a mai naptól nagy változásnak nézünk elébe. Délnek fordulva búcsút intünk a tengernek, és rákanyarodunk a Santiago de Compostela felé nyolc napon át tartó célegyenesre. A tenger elhagyása miatt bújkál bennünk némi búslakodás, ám az érzéseink között inkább a kontinens belső vidékei iránti kíváncsiság dominál.

Nem okoz csalódást  - 25. nap

Ribadeo városát elhagyva, - az előzőekben leírtaknak némileg ellentmondva - a felfelé hullámzó dombokról folyton-folyvást az óceán irányába sóvárog vissza a tekintetem.

Napkelte a szobánk ablakából

Balra Ribadeo, középen Castropol félszigete

Előre szemlélődve viszont minden kétségem elillan a továbbiakat illetően. Ha ilyen lesz a táj, akkor hajrá, előre!

Az erdő nyiladékán át a Mondigo-hegy orma mutatja meg magát. Itt még nem sejtem, hogy holnap már annak túloldaláról, egy jóval magasabb pontról fogok visszatekinteni rá.

A falvak és a tanyasi birtokok lakóházainak kertjét errefelé sem övezi kerítés. Az egyik ilyen otthon gyepjén élethű makett szemlélteti a hagyományos építészeti stílust. A miniatűr tanyaház és a mellette álló gabonatároló autentikus anyagokból kézimunkázott; kristályos gneisz kövecskékből és fekete bazaltpala cserepekből.

Az Erények Boldogasszonyának szentélye (Santuario da Nosa Señora das Virtudes) kapuján felirat hirdeti az odabent gyönyörködtető középkori freskókat. Eszerint az ősi tömörfa ajtó résébe gurított euróérme hatására kitárul a szentély, és felgyullad a díszvilágítás. Nosza neki! A mechanizmus első fázisa, a pénz bedobása hibátlanul teljesül, de a továbbiak sajnos nem. Kénytelenek vagyunk az interneten megszemlélni az ígért látványt.

Vilanova városába érve a főtéren túl találjuk kiszemelt szállásunkat, a Gracia Albuerue-t. A vérbeli zarándokimádó tulaj házaspár hallatlanul kedvesen fogad bennünket. A némethonból érkezett, és sátrazni kívánó  Linának és Michaelnek egyből felajánlják a ház fala tövében szűkölködő hat négyzeméteres füves sávot. Szép germán fiataljaink itt találkoztak először életükben, de a közös siker a jelek szerint meghitt érzést vált ki belőlük egymás iránt. Mindketten egyszemélyes sátorral érkeztek, és azt hinnénk, hogy ez akadálya az összebújásnak, pedig dehogyis.

Vendéglátóink aranyos bolondok. Kiskertjükben a színek összecsengésére vagy inkább kavalkádjára alapuló installációt ápolnak, és ott szorgoskodnak egész este a nemtudommin. De megható, hogy pédául a camino útját jelző sárga nyílnak külön szekciót szentelnek az egész fantazmagórián belül. Nagyon szeretjük őket.

Berendezkedés után átsétálunk a kolotor és katedrális roppant imponáló épületegyütteséhez. Annyira tetszik, hogy vissza is térnék az esti misére, de azután kiviláglik, hogy csupán szerdán és vasárnap tartanak szertartást. Szerte utunk során tapasztaltuk ezt, miszerint a hű katolikusnak gondolt Spanyolországnak minimálisra csökkent a hitélete. Arra gyanakszom, hogy egyszerűen kifogytak a papokból.

A bárban sört rendelve újfent annak ragyogó élményében fürdünk, hogy a nyolcszáz forintos korsó ár magában foglalja a mellé szervírozott észbontó sonka-bagett körítést. A kisboltban pedig ámulva nézzük a minőségi ginek árfekvését; itthon ezek az italok majdnem kétszer ennyibe kerülnek a Tescoban.

A rémségek hegye  - 26. nap

Ma a Pico-hegyen túlra szeretnénk eljutni. Ehhez előbb Mondoñedo városát kell elérnünk, ahol az út kettéágazik. A Camino régi útvonala onnan a Monte Pico tetejére visz fel, majd enyhe ereszkedéssel Gontánba. Ám érthetetlen okból átok ül a hegyen.

Mindenki heves indulatokkal igyekszik minket lebeszélni bennünket erről a variánsról. Az is, aki szembejött onnan vagy járt már ott, illetve aki hallott róla valahol, vagy aki csak álmodta az egészet. Pusztító emelkedőről regélnek, vadméhek támadásáról, a vasat is megolvasztó napsugárzásról, valamint olyan további borzalmakról, amelyek részleteit babonásan a homályban hagyják.

A tegnapi szállásadóink ezirányú fóbiája olyan méretet ölt, hogy este kupaktanácsot hívtak össze minden lakónak, ahol hevesen gesztikulálva magyarázták a hegy borzalmait, és térképen mutogatták az alternatív lehetőségeket. Beijedtünk, mint fogorvos a cápaklinikán.

Egyelőre viszont rendkívül békés tájon gyalogolunk, kiemelkedően jó hangulatban.

Feltűnik a baljóslatú Monte Pico

Mondoñedoig sem sima a menet, két nagyobb dombot kell megmászni odáig. Különösen kedves szakasz San Pedro birtoka, ahol a tanyakomplexum kellős közepén vág keresztül az ösvény, az épületeket összenövesztő házrészek alatt átbújkálva.

Mondoñedo főtere maga a katarzis. A lenyűgöző katedrálissal szembeni bárban gyülemlik fel az elmúlt napokban megismert társaság legjava. A hangulat az osztálytalálkozók összes pozitívumát magában hordozza, a negatívumok teljes mellőzésével.

Testben és lélekben is jóllakottan térek be a katedrálisba és annak múzeumába. A 600 éves freskók és a korabeli orgonák éppúgy lenyűgöznek, mint a püspökök cipellői és a sekrestye fenségessége.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A várost elhagyva a Monte Picot délről kerülő impozáns völgy oldalában kanyargó ösvényre térünk. Hosszú órákig tart elérni a völgyfőig. Alattunk sokáig a Valiñadares folyócska morajlik, amely a térkép szerint a semmiből tör elő. Az én értelmezésemben ez csakis egy karsztforrást jelenthet, és én perverz vonzalmat érzek az ilyen jelenségek iránt, így egy ponton a bozótba hajítom a hátizsákom, és lekocogok vagy száz méter szintet, hogy felkutassam a vízfakadást. Sajnos olyan irgalmatlan dzsindzsa övezi a feltörő zúgást, hogy esélyem sincs meglátni, vajon egy barlagalagútból ömlik-e a víz, vagy csak a sziklák közül bugyog.

A hosszú völgy végén nem úszom meg a spanyol felföldre vezető kimerítő kapaszkodást. A tetőről visszatekintve kifejezezetten csábítónak tűnik a Monte Pico gerince, ahonnan tényleg alig kellene visszaereszkedni ide. Így már végképp nem értem a hegy iránti averziót, hiszen onnan biztosan fenséges lett volna a kilátás. A meredek kepesztés pedig így is-úgy is szükséges, ám arrafelé legalább a hűvös reggeli órákban gyűrtük volna le a meredélyt, és nem a délutáni hőségben.

Konklúzió: mi 17 kilométert jöttünk Mondonedoból, 600 méter szintemelkedéssel. A hegyen át mindez 13 kilométer lett volna, 650 méter szinttel. Legközelebb arra fogunk menni.

Meglepetésemre egy nagyszabású autóspihenő-benzinkút komplexumba csöppenek. A toalett ingyenes, a forróvizes zuhanyzóval egyetemben! Imádom ezt a nagyvonalú népséget, bár ezúttal megelégszem a mosdó jeges vizében való pancsolással.

Innen már csak másfél óra kecmergés jön Gontán főteréig, ahol a nyolc euróért kínált Municipal Albergue (azaz önkormányzati zarándokszállás) ízléses teraszán töltjük az estét.

Modern, üvegfalú lépcsőn lehet az emeleti hálótermekbe jutni

Elektronikus hulladékgyűjtő, négyfelé szelektálva

Remek térkép mutatja az összes ibériai zarándokútvonalat

Végtelen békesség  - 27. nap

Mai, 27 kilométeres utunkon a helyi élettel való azonosulás lesz a kulcsinger. Szelíd lankák között fogunk kanyarogni, 450 méter szintet felfelé és 500 métert lefelé, ami az egész napra elosztva szinte észre sem vehető.

Első megállónk a hat kilométerre lévő Albergue o Xistral. A mesés kőfalakból épült, parkkal körített, nyugágyas-masszázsmedencés kéjlak az útvonalat jól ismerők egyik kultikus szálláshelye. Az elmúlt napokban összeverődött kedves csapatunk zöme is inkább caplatott tegnap harmincegyet, csakhogy elérjen ide. Ezt mi éppenségel nem tudtuk, hiszen velük az emberi lét misztikumáról szoktunk beszélgetni és nem testi szükségletek csip-csup ügyeiről.

Én csak annyit láttam a térképen, hogy ez a szállás 68 méterre van az autópályától, tehát itt biztosan nem akarok aludni. Most meg itt állok, és semmi nem hallatszik a sztrádából. Ilyen csodák vannak.

A következő megálló a három kilométerrel későbbi Martiñán bárja. Bár ez kitérő az útvonalról, mégis minden ismerőst itt lelünk. Az járt jól aki a két eurós omlettes szendvicset kérte, mert az itt egy alkarnyi bagettre pakolt friss rántottát jelent.

Krisztián barátom igyekszik traktorossá lényegülni

Pontevella Martiñán Corbelle négyszáz éves kőhídja ismét egy ikonikus helyszín. Az átkelő állandó jellegű hippi csecsebecseárusa egy csupaszív ember. Egyazon elánnal imádja a fukar bámészkodókat mint a jövedelmezően szenvedélyes anyagbeszerzőket, mégha ez kissé hálátlanság az utóbbi alfajra nézve.

Santiago de Goiriz temploma, és különösen a mögötte húzódó erődszerű temető is érdemes a megtekintésre. Mekkora böhöm hársfa társul a tornáchoz! Képtelenség betelni vele.

Ahogy az egész útvonal során, errefelé is roppant civilizált házőrző kutyák mellett haladunk el. Nincsenek bezárva, sem kikötve, csak heverésznek nagy békésen az út szélén, és eszük ágában sincs megtámadni minket.

Vilalba szélén bukkanunk a hivatalos zarándokszálló modern tömbjére. Mellette jobbra-balra ipari telkek, sehol egy lélek és még órákat kellene várni a nyitásra, ezért úgy döntünk, hogy sokkal jobb dolgunk lesz a belváros egyik tanyáján, még ha drágább is az ágybérlet.

Az óváros a Madalena-folyó feletti dombra épült. A legnépszerűbb szálláshely, az Albergue As Pedreiras pont betelt, ott héderel valamennyi ismerősünk. A Castelos Vilalba szállásra átsétálva rájövünk, hogy egyedül mi szorultunk ki a tuti helyről. Szürreális élmény azzal szembesülni, hogy a negyvennégy ágyas alagsori hálótermet ketten lakjuk csupán. Azt hinnétek, könnyű megbékélni a gondolattal, hogy ekkora birtokunk lett, de annyira megszoktuk már a kommuna életmódot, hogy ezt szinte szkafander nélküli vákuumnak érezzük.

Sebaj, csapunk egy görbe estét a parkosított főtéren és ide majd csak aludni térünk vissza.

A város ékessége az ősi erőd egyetlen maradványa, az Andrade-torony. Mögötte egy klasszikus kőpalota luxushoteljének parádés parkja húzódik.

A főtéri pezsgés igazán a kedvünkre való, hiszen utoljára hét napja voltunk ilyen nyüzsgő városban. A bárokban az életigenlő lakosság valamennyi korosztálya nyújt bemutatót a mediterrán boldogság variációira. Isszuk a tudást és a tapasztalatot. Meg a kitűnő sört.

Rövid futam  - 28. nap

Vilalba után két, merőben eltérő lehetőség áll a zarándokok előtt a Sobradoig tartó 60 kilométerre, szóval a döntésünk két napra szól. Amennyiben Miraz felé megyünk, akkor egy 34 kilométeres szakasz után másnapra egy 26-os következik. A táj mindkét irányba hasonló, errefelé valamivel erdősebb. E változat viszont csak azoknak javasolt, akik időben foglaltak szállást a szűk kapacitással bíró Mirazban, ám mire mi érdeklődtünk, addigra megtelt mindkét kisebb albergue.

A másik útvonal kicsivel rövidebb. Optimális esetben Parga-ig lehet menni 27 kilométert, és onnan tovább 26-ot. Viszont az ottani albergueben csak kilenc hálótermi ágy van, így még nehezebb helyet kapni.

Számunkra tehát a második variáció kényszermegoldása marad, miszerint ma csak Baamondéig megyünk 19 kilométert, és holnapra marad 34. Igazából ezzel sincs semmi baj.

Vilalbában még tegnap kifigyeltünk egy vásárcsarnoknak tűnő épületet, azt gondolván hogy hétfőn reggel biztosan kinyit, és valami parádés reggelihez jutunk általa. Most ismét itt állunk előtte, és konstatáljuk, hogy vagy csak később fog nyitni, vagy soha. Sebaj, lekocogunk a patakvölgybe és útnak eredünk.

A mai nap szinte eseménytelen. Enyhe dombokon futkorászunk le-föl, amelyeken luxusszínvonalú tanyaházak és elhagyatott romok váltogatják egymást.

Útmenti zarándokpihenő, személyzet nélkül

Délre el is érjük Baamondét. A falu határában mesebeli épületegyüttes, egyfajta középkori lakótelep ragadja magával a képzelőerőnket. A kőből alkotott dobozok halmaza semmilyen eddig látott építészeti stílusra sem emlékeztet, viszont magyarázatot ad arra, hogy miért Spanyolország a kubizmus bölcsője.

A zarándokszállás a főutca közepén, a bár és a SPAR bolt közé beékelődve vár bennünket. 94 fős hálótermének köszönhetően itt nem kell a helyhiány miatt aggódnunk, ráadásul annyira hívogató a kertje, hogy én a fűben verem fel a sátramat.

A délután pihenéssel és meghitt beszélgetésekkel telik az idilli napsütésben, amelyről kezdetben lágyan, majd egyre dinamikusabban fordulunk rá a több napja velünk kóborló Eva szülinapjának megünneplésére. A frenetikus hangulatot a litván egészségügyi miniszterasszony öccse, Donatas biztosítja, valamint az este tízig nyitva tartó szomszédos boltból merített borutánpótlás. Ezzel szemben a híres 101 km-es bárt (ennyi a távolság a célig) nem sikerült a skalpjaink közé begyűjteni, mert az délután háromkor a mai napra végleg bezárt.

Itt jártunk: