Kietlen fennsíkon - 29. nap

A tegnapi bulitól felfrissülve már hajnali hatkor nekivágunk a mai 34 kilométernek. Az első hármat a főút mentén tesszük meg, aztán lecsapatunk balra a sűrű erdőbe. Itt rejtőzködik az elhagyatott San Alberto en San Breixo templom. A 13. századi épület egy igazi varázslat, hiszen bármiféle gondoskodás nélkül tűri az évszázadok múlását a rengeteg mélyén. És milyen jól állja a sarat! A  középkorban fontos szerepe lehetett, mert a közelben még egy reneszánsz szökőkút, egy gótikus híd, és egy régi zarándokkórház maradványai is ismertek.

A továbbiakban egy újonnan kijelölt Camino útvonalon haladunk, amelyet valószínűleg azért hoztak létre, hogy a normál út szűkös szálláslehetőségeit kiegészíthessék az odébb fekvő Parga település albergue-jének kapacitásával. Annak kis házcsoportját elhagyva, a következő 26 kilométeren semmilyen lakott települést nem fogunk érinteni, csupán egyetlen bárt.

O Campo da Vila - Casanova albuerge és bár

A Cova da Serpe 700 méter magas vonulatáig egy kietlen gránitmezőn haladunk felfelé. Az Ordovicium időszakában lezajlott variszkuszi hegységképződés kőzete Európa legidősebbjei közé tartozik. A 450 millió éve folyamatosan pusztuló felszín holdbéli hullámzását legömbölyített gránit monolitok tarkítják. Talán épp a hiányos növénytakaró miatt, de ez itt Galícia egyik leggazdagabb régészeti lelőhelye is. A kőkorszaktól a középkorig minden korú lelet képviselteti magát, de legjobban a vaskori erődfalvak, a castro-k maradványai és a római birodalom emlékei maradtak fenn.

A Pena do Can csúcshoz felérve az időjárás is a cudar hangulatú felszínformákhoz igazodik. A hegygerincen sorakozó szélkerekek lapátjai a nedves ködöt kavarják.

Kőlapok alkotta válaszfal egy öreg házromban

A Rio Mandeo völgyébe ereszkedő lejtők immár sokkal vidámabbak: zöldek és napfényesek.

Sobredoba érve ismét szomorkásabb az idő, de mi aztán nem! A nagyszabású kolostor ősi falai között remélünk szállást. A kőpadokkal kibélelt kapualjba roskadva fény derül az itteni becsekkolási módszerre. A recepciót képviselő szerzetes bácsihoz hatosával lehet bebocsáttatást nyerni, mert a férőhelyeket a hatszemélyes cellákhoz ütemezve osztja. Mi két ilyen húszperces turnust várunk ki, már-már neheztelve a bejutás nehézkességére. Aztán, amikor belülről nyikorogva fordul a zár, és mi is beléphetünk, a paradicsomban érezzük magunkat. A szerzetes végtelenül kedves angolsággal törődik velünk. Tehát amiatt tart ennyi ideig a bejutás, mert mindenkit kitüntető figyelemben részesít. Nos,tényleg megéri kivárni a saját időnket.

A szobánk egy klasszikusnál is autentikusabb ablaktalan kőcella. Nem tudom, hogy az öt méteres belmagasságú helység annak idején hány szerzetesnek volt szánva, de mi, az egy hete megismert ausztrál fiatalokkal jól elférünk benne. Már előre sajnáljuk őket a horkolásunk miatt.

A 951-ben alapított apátság a 17. században nyerte el mai alakját. A hatalmas épületegyüttes néhány szárnyát ma is szerzetesek lakják, a többi pedig múzeumként látogatható. Bennlakó ápoltakként ezeket szabadon végigjárhatjuk az este folyamán. Négy pazar udvart lelünk, és egy arborátumnak beillő hátsó kertet.

A szerzetesek épületszárnyának kaszárnyajellegű külső képe

A bazilika belső tere monumentális, a konyha és a sekrestye még a középkori gótikus állapotában maradt fenn.

Kisebb zápor után meglátogatjuk a falu főterét is. Aztán a kolostor luxusszinten felszerelt konyha-étkezőtermében vacsorázunk, majd elhűlve szemléljük a ránk törő elemi erejű vihart. A masszív  tetők szinte nyögnek a zúduló víz nyomása alatt, a zarádokok arcán a döbbenettel vegyes megkönnyebbülés tükröződik, hogy mindez nem a nap során kapott el minket.

Vendéglátó szerzetesünk kabátkát húzott a vihar hűvösében, és három órát dumálgatott a holland fiatalokkal, míg ő elszívott egy doboz cigit, amazok meg egy gramm füvet.

A vihar utáni csend képei

Az ígéret földje  - 30. nap

A Caminot megjárt zarándokok sok csodálatosat ígérnek az újabb indulók számára, ám sajnos a negatív tapasztalatok is egyre gyakoribbak. A kevésbé derűlátó vélemények – miszerint az úton a varázst veszélyeztető tömegturizmus kezd teret hódítani -  a hagyományos Francia-útra vonatkoznak. Bátran nyilatkozhatom, hogy az északi útvonalon, a családias légkörű Camino del Nortén csak puritán gyaloglókkal találkoztunk, akik mindannyian a testi-lelki erőfeszítések, valamint a megnyugvás és a megtisztulás legszebb hagyományait ápolták.

Ma azonban alkalmunk lesz megtapasztalni Francia-út zsúfoltságának és kommersszé válásának valódiságát, hiszen estére egyesülnek útjaink, és mi is becsatlakozuk a nagy népvándorlásba.

A nap kevés érdekességet tartogat. Itt-ott méretes tehéncsordákat kerülgetünk. Félúton, Boimorto településén találunk több bárt és boltot. A kis templomoknak errefelé is nyitott harangtornya van, és a húzóláncok szabadon lógnak a fal mellett. Ezért azt a szórakozást eszelem ki magamnak, hogy minden egyes harangot megkondítok a nap folyamán, és magamban elvégzem a kapott hangok műelemzését.

Arzúa központjába érve érjük el a népszerű Francia-utat (Camino del Frances), amelyen naponta kétezer ember halad keresztül, miközben a magunk mögött hagyott 800 kilométeren a napi ötven fő volt a jellemző. Kellemes meglepetésként ér minket, hogy simán kapunk helyet az önkormányzati zarándokszálláson, ahol csak az érkezési sorrend számít, de annyira, hogy az előttem fél órával érkező Krisztián nem is tudott számomra ágyat rezerválni, hiába mondta, hogy rögvest itt leszek. Azért jutott így is. Aztán rájövünk, hogy ez annak köszönhető, hogy itt már rengeteg az előre foglalható szálláshely, és a Francia-úton érkezők igyekeznek biztosra menni.

Arzúa zarándokszállása

Az albergue szomszédságában a Magdolna kápolna 700 éve változatlan formában áll

Csak miután tanyát vertünk az öreg kőépület zsibongó hálótermében, akkor vesszük észre azt a modern toldalékszárnyat, amely még szinte üres, ráadásul emelettelen ágyakkal van szellősen berendezve, és a végén karosszékekkel lakályosított üvegerkéllyel zárul. A kert felől jól látszik az a hídként átívelő gabonahombár, amely akár alvóhelynek is beválhatna.

Iszunk egy sört a főtéren, azután az albergue kertjének friss füvén vacsorázunk. A kitergetett ruháinkat bekapkodjuk a közeledő vihar elől, ám azután a pokoli villámlás és dörgés mellettünk vonul el.

A feltünedező különc alakok biztos jelei annak, hogy immár a Francia-úton vagyunk, annak is a vége felé.

Az étkezőben magabiztosan formálódik az ötvenfős, masszív buli. A pezsgősnek kinéző üvegekből a muxiai lányok minőségi asztúr almabort öntenek a torkukba, és az alkoholnál merészebb izomlazítók is előkerülnek. Az Északi-úton sem éltünk aszkétaként, de azért ez itt merőben más.

A hangulat még bőven a tetőfokon hág, amikor aludni térek. A délután fészket vert gondolat cselekménnyé érik, én bizony a gabonahombárban fogok kushadni reggelig! Az udvaron mulatozók kikerekedett szemmel nézik ahogy a tyúklétrán felhágva a hézagos lécfalak közé vonszolom a matracom és hálózsákom. Deszkapadlós lakosztályom épp embernyi szélességű, ám jó hosszú. Néhány óra alvás után pisilni kászálódok ki. Az orgiázók bágyadt maradéka mintha kísértetet látna, hiszen ők nem tudták, hogy élet költözött a hombárba.

Felvonulók kérték  - 31. nap

Csütörtök reggel van, és nekem vasárnapra szól a repülőjegyem, tehát időnk mint a tenger. A stratégiánk a következő: a hátralévő 40 kilométert megfelezzük két napra, és így lesz egy teljes szombatunk Santiagóra.

A szállásról az utcára lépve mintha a városka evakuálásának lennék szemtanúja. Minden kapualjból emberek hada csörtet kifelé. Megleltük hát a napi kétezer zarádokot!

Tisztában vagyunk azzal, hogy a hivatalos Camino oklevelél megszerzésének a feltétele az utolsó száz kilométer teljesítése, és emiatt vagyunk itt ennyien. Tudjuk, hogy sokaknak ez a négy-öt nap vándorlás az élete kalandja, avagy lelki szükséglete, és ezt elfogadjuk, sőt elismerjük. Az úton lévőkkel beszélgetve nyilvánvalóvá válik, hogy a három napja trappolók túlnyomó része éppen olyan jó fej, mint a harminc napja vándorlók.

Ezen a szakaszon már egymást érik a bárok és büfék. Nem is érdemes arról értekezni, hogy mi éppen melyiknél frissítünk. Kilenc óra tájban már az egyik ilyen hörpintőben leljük Donatast és a tegnap este megismert Udót, akit Krisztián barátom csak NDK-s targoncásként aposztrofál. Pedig a hasison vegetáló, nappalok és éjszakák váltakozását alig felismerő vidám jóbarát egy echte vesztfáliai adófizető, de habitusával és megjelenésével tényleg sokat tesz a német egységért.

Udo az „NDK targoncás”

A nap során kiadós ízelítőt kapunk a Camino végső szakaszának bazári mivoltából. Telematricázott oszlopok és hidak, önjelölt coelhoi kegyhelyek, csecsebecse-árusok és szimpatikus megváltók. De mindez cseppet sem zavar minket, sokkal inkább szórakoztat. Mindezzel együtt váratlanul sok természeti rész is örvendeztet minket.

Itt már mindenki ölelkezésbe fog mindazokkal, akiket valaha látott az út során, és most újra megtalál. Ehhez képest mi elveszítjük Udót, aki Donatas utolsó közlése szerint nem csupán ivott minden bárban, de a kocsmák közötti kilométerek áthidalására már a kulacsába is sört csapoltatott. Tapsolunk a sportteljesítményhez, mert a kiadós hőségben mi vízzel is alig állunk helyt.

O Pedrouzo aprócska település Santiagótól húsz kilométerre, de a főút kétemeles házsorral övezett. Nyilván a zarándokseregnek szánt  szálláshely az összes épület, valamennyinek az aljában bár virít. Becuccolunk a hivatalos alberguébe, csodálatos módon itt is akad helyünk.

A megérkezés söre milánói és barcelonai lányokkal

Nem tervezünk a tegnapihoz hasonló fesztivált, szerény mértékű borozgatással készülnénk fel lelkileg a holnapi beérkezéshez Santiago de Compostelába. Lettországi hősünk, Donatas ennél egy picivel profánabbul gondolkodhat, mert amikor lerogy mellénk a teraszra, így szól: nem vagyok én magyar, hogy két üveg bort vegyek egymagamnak! És a hatásszünet múltán kiragad a szatyrából három üveg bort. Jót kacagunk ezen, aztán együtt isszuk meg azt, ami adatott.

Donatas borai

Katarzis – 32. nap

Ma tehát célba érünk, bár ne így lenne! Sokan képtelenek abbahagyni a vándorlást, és Santiagóból egyből útnak erednek az óceánhoz, vagy elindulnak visszafelé valamelyik Caminón. Meglehet, hogy én is pixelekre szaggatom a repülőjegyem, és itt maradok örökre.

Egyelőre azonban pont a város repülőterét kerülgetem U-alakban, mivel a kifutópálya meghosszabbítása éppen a Camino ezeréves ösvényére települt.

Egyesek képesek hosszú sort végigállni, hogy szuvenírt vehessenek a zsibárusnál

Sunny Kölnből kutyagolt idáig a gazdájával

14 kilométerrel a város előtt találjuk Santiago de Compostela önkormányzati területének határkövét. Képtelenség olyan képet készíteni róla, amelyen ne pózolna valaki. Nekem a New York-i Norma Angelica jutott. A hátam mögött közben kisebb csődület szorong, várva hogy sorra kerüljön az oszlop mellett.

Norma Angelica vélhetően restelli slampos kinézetét, mert a további séta során mutat nekem pár fotót magáról New Yorkban. Egyúttal meginvitál a városba, amely sohasem alszik.

Vilamaior szinte minden házán galíciai nyelvű transzparensek hirdetik a válogatott filozófiai okosságokat.

A következő nagyszabású pihenőhely San Marcos kempingje. A büfé kertje zsúfolásig telve, a bejárat előtti placcon sűrű kirakodóvásár zsibong. A zarándoklat jelképét, a hátizsákon fityegő fésűskagylót itt már rongyos egy euróért vesztegetik. Rövid vizsgálat alá veszem a sátorozóhelyeket, vajon alkalmasak leszek-e az utolsó éjszakám eltöltésére, amikor majd visszafelé jövök a reptér irányába. Mivel a kemping egy árnyas erdőcske, a válasz határozottan igen.

Hamarosan a Monte do Gozo-ra, a Megvilágosodás Hegyére jutunk, ahonnan először pillantani meg a santiagoi katedrális távoli tornyait. Sokan már itt elérzékenyülnek, hiszen a kézzelfogható látvány a sokhetes viszontagságok és örömök élményét sűríti egyetlen pillanatba. Legtöbbünknek itt válik csak bizonyossá, hogy valóban a két lábunkon sikerült elérni célig.

A távolban a püspöki város sziluettjéből emelkednek ki a katedrális tornyai

A lelki emelkedettség tovább fokozható a zarándokok emlékművének meglátogatásával. Ehhez ötszáz métert kell letérni dél felé, de bőven megéri, mert a kétszeres emberméretben pózoló alakok nagyon el vannak találva. Ez az egyik legjobb szoborcsoport amit életemben láttam

A Monte do Gozo alatt hosszasan trappolunk el egy igényes barakkváros mellett. A luxus-menekülttábornak tűnő telep saját boltokkal és éttermekkel bír. Most kihalt, de a legnagyobb vallási események idején nyilván csurig megtelik.

Santiagóban mi nem kísérleteztünk szállásfoglalással, hanem becsűrünk a hegyoldali Cancelas kempingbe. A teljesen üresen álló teraszok egyikén ütjük fel sátrainkat.

Innen már csak három kilométer könnyű séta vár ránk a célig.

A katedrális hátulja felől érkezünk az Obradoiro térre, áthaladva a Gelmírez palota kapualján, ahol a YouTube tanúsága szerint évek óta minden időpillanatban ugyanaz a fiú muzsikál a dudáján.

A téren kitűnő a hangulat. A békés meghittség és a vidám eufória egyvelege kavarog a gyönyörű műemléképületek között. Rengeteg ismerőssel lehet találkozni az elmúlt hetekből, és emiatt spontán csoportosulások alakulnak ki. Mindenki ölelkezik, mosolyog és sír egyszerre.

Az idős Norbert és Sunny kutya is befejezte 2500 kilométeres útját, valamint előkerül az örökké betépett Udo.

Fél óra örömködést követően lecsattogunk a mellékutcában lévő zarándokhivatalba, ahol kézhez kapjuk a teljesítést igazoló certifikátjainkat. Én alapból nem vagyok az a pecsételős fajta, a kéktúrát is füzetke nélkül járom, de itt azért meghatódom az ív papír láttán. Külön szívmelengető a számomra, hogy képesek voltak értelmezni magyar keresztnevem, és a latin nyelvű oklevélre így vésik rá: Blasius.

Ezen az utcán sétálunk le a zarándokirodához

Minden kötelességünket letudván újra a téren találjuk magunkat, ahol a katedrálissal szembeni városháza árkádja alatt a kőpadlóra csüccsenve adjuk át magunkat a boldogságnak. Megszűnik tér és idő, próbálok szólni Krisztiánhoz, de látom hogy neki sem sikerül hozzám. A hosszas elmélyülésből végül csak felkászálódunk, hiszen vár még ránk a katedrális. Az emblematikus főkaput, - a filmekből ismert érkezési zarándokszertartás színhelyét - sajnos csak ünnepi alkalmakkor tárják ki, így mi az oldalsó, ám nem kevésbé lenyűgöző Platerias-kapun jutunk be.

A jelenlegi, azaz harmadik itt álló templom építését 1075-ben kezdték meg és 1130 körül fejezték be. Mai külső arculata természetesen nem az eredeti állapotot tükrözi, hiszen a reneszánsz és a barokk korban is egymást érték az ambíziózus püspökök díszítési és bővítési törekvései. A belső térben azonban továbbra is a középkori látvány dominál, és a homlokzaton is rengeteg az eredeti, 12. századi szakasz; például a Platerias-kapu is pont ilyen.

A Platerias-kapu

A Szent Antal ereklyéit őrző – ma altemplomi – fülke pedig már legalább 844 óta, azaz 1180 éve változatlan helyen áll. Pár percet kell csak araszolnunk a sorban a szűk lépcsőn lefelé, hogy megtekinthessük.

Szent Antal ereklyéi

Ma már képtelenek vagyunk több élményt és lelkifröccsöt sűríteni a tudatunkba, ezért ideje valódi fröccsök után nézni. A kempingbe visszatérve rálelünk az úton megismert német barátainkra, és éjfélig iszogatunk. Hihetetlen, de az egész út során ez az utolsó este az első, amikor ránk száll a sötétség. Mindvégig világosban keltünk és világosban feküdtünk.

Városember – 33. nap

Ma visszatérek a szent városba, ahol egy könnyed körsétával indítok.

Megnézem a múzeumokat, felmegyek a katedrális kőből épült tetejére és a bejárom a hozzátartozó kolostort. És legfőbbképpen; részt vennék a zarándokmisén, ahol a huszonöt méteres belmagasságú oldalhajóban lengetik meg a Botafumeiro nevű óriásfüstölőt, szinte a plafonig, immár ezer éve. Állítólag a kirívóan büdös zarándokok miatt volt erre szükség. Azt nem tudom, hogy mikortól enyhült a népek szaga, de a szokás fennmaradt, és ma ez a világ egyik leghíresebb és leglátványosabb szakrális mutatványa. Itt egy remek videó erről.

Ez utóbbi tervem sajnos meghiúsul, mert épp ma iktatják hivatalába Santiago új püspökét, és emiatt a mise zártkörű. Sétálni megyek tehát.

A la Paz (Béke) téren található zarándok szobrot Ramón Conde, helyi születésű szobrász készítette 2014-ben. Szépen nyírogatják körülötte a sövényt, hogy ne lepje el teljesen a burjánzás.

Hangulatos éttermek bújnak meg a zöld udvarokban

Játszótér a gyerekkönyvesbolt előtt

Nagy várakozással tekintek a Galíciai Nép Múzeuma (Museo del Pobo Galego) meglátogatására, amely 1976-ban nyílt a régi Santo Domingo de Bonaval kolostorban. Maga az épület is csodálatos, a kolostorkert pedig egyenesen fenséges.

A kép melletti leírásból kiderül, hogy a múlt században még olyan halállomány volt Galícia partjainál, hogy nem csak halászhajók de horgászhajók is működhettek ipari módon.

Ez egy bálnavadász csónak

A háromszoros csigalépcsőnek az a lényege, hogy attól függően, melyiken indulsz el az alján, dől el, hogy az adott emelet melyik szárnyába lépsz ki.

A múzeum tetejéről pazar a kilátás

A kolostor mesés templomában még a kereszhajó is egy önálló templom, oltárral

A modern művészet sincs hanyagolva

Innen visszacsattogok a katedrális hátoldalában lévő Praza das Praterías térre, amely a nevét a régen itt munkálkodó ezüstművesekről (plateros) kapta. Itt betérek a Casa do Cabido épületébe, amelyet nem lakóházként vagy hivatali épületként emeltek 1758-ban, hanem egyfajta díszletként, a tér esztétikai csodálatosságának érdekében. Most sem alkalmas többre némi ingyenes, hányaveti kiállításnál. Számomra az emeleti ablakaiból nyerhető kilátás jelenti a fő értékét.

Útban a katedrális teteje felé

Ideje magam mögött hagynom a nyüzsgő belvárost, ezért felkapaszkodom a szemközti dombtetőn álló Szent Zsuzsanna templom parkjába. Az hagyján, hogy a templom környezete lenyűgöző, de szentségtörő módon egy világi mulatságokra csábító óriáskereket is állítottak az elebibe.

Utolsó kedves kötelességem a városi piac meglátogása. A díszspanyolba öltözött leánykar látványa elsőre felajz, ám a műsorukat látva inkább a benti kioszkokon döglődő polipok felé szivárgok el. 

A piac központi tere

Ideje útnak erednem a Caminon visszafelé, mert még tíz kilométer vár rám a repülőtér előtti falvacskáig, ahol a Lavacolla  Alberguében szándékozom meghúzni magam az utolsó éjszakára.

A főtértől párszáz méterre már nyoma sincs a zarándoktömegnek, és csak a helyiek múlatják az időt a bárban

Azt feltételeztem, hogy egészen különleges lesz szemben haladni az idefelé csörtető tömeggel, de a késő délutánon már csak alig pár megfáradt vándor keresztezi utamat. 

Az albergue kertjében úri kényelemben napoztathatjuk magunkat az öblös vihar kitörése előtti végső percekig. Utána pedig tető alá húzódva kortyolgatom utolsó fincsi sidrámat.

Hazaút– 34. nap

Alig több mint két kilométert kell sétálnom a repülőtérig a bánatos, hajnali félhomályban. Madridban fogok átszállni, amely elvileg a háromszáztízzel hasító Alta Velocidad Española szupervonattal is elérhető, csak éppen a repülőhöz képest dupla áron, és a jegyek is elfogynak egy hétre előre, szóval ugyanúgy időben kell foglalni.

Mivel több mint három órám van az átszállásra, kisétálok a reptér melletti Barajas kisvárosba, amelynek hangulatos főtere csupán 800 méterre van légvonalban a termináltól. Annyira klassz, hogy Madrid légikikötőjét nem barakk- és plázaváros veszi körül.

Konklúzió:

Sokan kérdezik tőlem, hogy minek tekintettem az utat: vallási értelemben vett zarándoklatnak, netán sajátos lelkigyakorlatnak, avagy sportjellegű túrának? Nehéz erre válaszolnom, mert éppen az a felszabadító ebben a vándorlásban, hogy nem kell besorolni magunkat.

A személyes önvallomásom a követező: Ismerem Jézus tanításait, és meghatározóak a számomra, mint erkölcsi alapok. Nem számít, hogy ő valóban létezett-e akkor és úgy, és nem baj hogy olyat is mondott, ami nem tetszik. Az egyház által kreált magyarázatok, törvények és kirekesztések viszont taszítanak, de minimum zavarba hoznak. A mindezzel összevegyülő ezeréves történelem viszont mégis az enyém és az őseimé, így végeredményben egy magam módján hívő vallási zarándok voltam. Azt hiszem ezt hívják kulturális azonosulásnak, és én élvezettel és befogadóan ittam magamba a Camino vallási aspektusát.

Imádkoztam is, és sokszor sírva fakadtam, csak úgy spontán a napi gyaloglás közepén. Nem bánatomban, nem örömömben, hanem az akkor támadt megkönnyebbülésemben, aminek nem volt semmi gondolati háttere vagy előjele. Fenomenális élmény az, hogy a kontrollált éned elereszt, és visszakapod a gyermeki boldogságodat.

Kinek ajánlom a Camino del Nortét?

Azoknak a katolikus hívőknek, akik az üdvösség vagy a bűnbánat reményében vállalkoznak az útra, nem a mi Északi-utunkat ajánlom, hiszen errefelé szinte minden templom zárva volt. Ők a Francia-úton találják meg a mindennapos lelkigyakorlatukat segítő helyszíneket és zarándokmiséket.

A Norte sokkal inkább tekinthető túraútvonalnak. Ezzel együtt nem feltétlenül kell hozzá nagy túratapasztalat vagy edzettség. Sok olyan vándorral találkoztam, aki egyébként csak alkalmi kocakiránduló, sosem sétál tíz kilométernél többet, itt mégis hamar belerázódott a napi 20-25 kilométerébe. Persze minél edzettebb vagy, annál könnyebb, gyorsabb és élvezetesebb az út. De valahogy az a hetvenéves hölgy is mindig odaért estére, aki nagyon lassan és bicegve bandukolt.

Az út során való lebetegedés kifejezetten nem jellemző, de kisebb bajok esetén segít az orvosság, a tapasz, a rövidebb napi táv avagy a pihenőnap.

Életkor tekintetében a társaság számottevő része a húszas éveiben, az egyetemi időben szán rá egy-másfél hónapot az útra. Azután a harmincas-negyvenes korosztály alig-alig tűnik fel, hanem az ötven-hatvan évesek képviseltetik magukat nagy számban.

A szállással kapcsolatos kényelmi igények sem jelentenek kizáró okot senki számára. Van aki az óceánpart homokját sátrazza végig, mások kempingekbe mennek. Mi a legtöbbször jutányos árú, hálótermes zarándokszálláson aludtunk, de mindehol bőségben foglalhatók az egyszerű apartmanok, és a luxusig terjedő kínálatú hotelszobák is.

Végsősoron mindenkinek ajánlom a vándorlást, de aki nem szereti a sok esőt, az inkább ősz elején menjen!

Itt jártunk: