Riegersburg - via ferrátán a várba
Stájerország - 6. nap
A mai program roppant változatos lesz:
- Egy via ferrátán mászunk be Riegersburg várába
- Alaposan szétnézünk odabent a kiállításokon
- Hatalmas kondorkeselyű és sas repked az orrunk előtt a madárbemutatón
- Siklóvasúttal jövünk le
- Megcsodáljuk Feldbach erődített városkáját a múzeummal
- Ledöbbenünk a Posch Nosztalgiavilág hihetetlen tárházán
- Álmélkodunk Kornberg kastélyában és a vármakett tárlaton
- Teljesen lehidalunk az Osztrák Hídmúzeumban
fotó: dieriegersburg.at
Riegersburg
Észak felől érkezünk a Liechtenstein hercegek családi fészkéhez. A sziklaormot opálossá retusálja a hőséget megelőző reggeli hűs sejtelmes párafüggönnye. De a lényeg azért látszik; festői túrára számíthatunk. A siklóvasút innen repíti fel a látogatókat.
Ám mi átkanyarodunk a déli oldalra, ahol a gyalogos feljáró leledzik, mert a kiszemelt via ferráta onnan indul. Innen szemlélve frenetikus látványt nyújt a keletről beözönlő napfény fürdette táj, és a fellegvár alatti erődítésrendszer. A bejáratot a lenti templom baloldalán leljük.
fotó: dieriegersburg.at
A fenti kép bizonyítja legékesebben azt, hogy miért hívják a stájerek ezt a vidéket Vulkanlandnak (azaz vulkán vidéknek). Naná, hogy egy néhai vulkánt látunk, egy kiköpött Szent György-hegyet a Balaton-felvidékről, csak ez nem bazaltból van. További különbség, hogy ide a 12. századi ingatlanboom idején építettek egy luxus lakóparkot, a Badacsonyra meg nem.
A Stájerország-kártyánk révén ingyen nyerünk bebocsátást a kasszánál, és elkezdünk felfelé araszolni a falak és kapuk kacskaringós láncolatán keresztül. Az egykori ostromlóknak - ezen a lankás oldalon - legalább hat kisebb várat kellett elfoglalniuk ahhoz, hogy egyáltalán feljuthassanak a fellegvárhoz. Nem is sikerült nekik soha. A sziklás oldalakon pedig nyilván csak a Darwin-díjasok próbálkoztak, feleslegesen.
Pár kanyar után tábla mutatja a letérést a via ferráta felé. A 170 m hosszú Leopold Klettersteiget 2003-ban építették, majd hamarosan a 190 méter hosszú Heinrich Klettersteiggel bővítettek ki.
Az alapútvonal - amely konkrétan a várfalon keresztüli bemászással végződik - igazán nem nehéz, bárki bevállalhatja, akár első vasalt útnak is.
Visszatekintve így fest a kiinduló placc, ahol a delikvensek a via ferráta felszerelés rejtelmeibe bonyolódva szokták eltölteni a kötelező negyedórát. Követőink is éppen ezt a játékot űzik.
A gyerekek szeretik maguk intézni a beöltözést, csak nem mindig tudják. Néha olyan módon tekergetik magukra a hevedereket, amihez csak annyit lehet hozzáfűzni: ilyen is van, de az egy másik műfaj, és te még kicsi vagy hozzá.
A falon óvatosan nyúlkáljunk, ez az kis üreg például egy darázsfészket rejt.
Az útvonal könnyű, de tartogat izgalmakat, hiszen látványos mélységek felett visz. Az alábbi képen egy előttünk törekvő sporttárs éppen a várfal és a szikla találkozásában lévő pontot csippenti a karmai közé.
Haladgatunk felfelé, és rendkívül élvezzük, hogy a tűző nyári nap a hegy túloldalát süti.
Az út egy szelídebb pontján a fiaink egykedvűen rogynak a deszkára, és ki tudja milyen szebb életről álmodoznak. Bocs srácok, ez jutott.
Közeledünk a várfalon való bejutáshoz. Úgy tűnik, hogy a gyerekeknek jól esik megpihenni a párkányon, dacára a mászás nehézségét bagatellizáló eddigi beszólásaiknak.
Akiben még van erő és lelkesedés, az tehet egy jókora kört a Heinrich Klettersteigen, amely csupán kevéssel nehezebb az eddigieknél. (pirossal az eddigi útvonal, kékkel a további)
A várfalhoz vezető utolsó lépéseken már kapkodjuk magunkat, hiszen a napsütötte rész rohamtempóban kúszik felfelé mögöttünk. Februárban nyilván örülnénk ennek, de most a pokol tüzével felérő fenyegetésnek érezzük a ránk vetülő ultraibolyát.
Ebben a nyaralásban az a csodálatos, hogy mindig valami jóra számítunk, ami azután még annál is jobbá válik. Jelen esetben például nem úgy egyszerűen a várba mászunk be, ahogy reméltük, hanem egyenesen a vár kocsmájába, ahol a környező lejtőkön termett szőlők levét tukmálják!
A borozó-étteremmel szemben megcélozzuk a vár főkapuját.
A külső udvaron kovácsműhely hívogatja a vállalkozó kedvű kicsiket és nagyokat, kisebb tárgyak önkezűleg történő kikalapálása céljából.
A vár első említése 1138-ból származik. Azután, a középkor folyamán, különböző vásárlások, öröklések és nemesi belharcok révén cserélgette a gazdáit, hogy végül 1822-ben egy nyilvános árverésen kerüljön Johann von Liechtenstein herceg tulajdonába.
A néhai birtokosok közül talán az erőskezű Elisabeth Katharina von Galler a legismertebb. A hölgy a maga korában döbbenetesnek számító tettekre ragadtatta magát. Többször is elvált uraitól. Az egyik esetben például ezzel az indokkal: férje öt napnál hosszabb ideig nem volt nála, szolgáit verte, folyamatosan részeg volt, és puszta szentségtörésből evett húst a böjt idején. Le a kalappal, kedves Elisabeth.
Riegersburg ma is a Liechtenstein család magántulajdona, és ők érthető megelégedettséggel fényképeszkednek otthonuk előkertjében. Jól teszik. Pláne ha az elmúlt évtizedek példás erőfeszítéseire gondolunk, amelyek eredményét mi is élvezzük a mai napon.
fotó: dierigiesburg.at
Az archívumukban az alábbi impozáns metszeten láthatjuk a várat fénykorában.
Az 1640-ben emelt díszkút minden irányból nézve meghatározó eleme a Brunnenhof udvar hangulatának.
A család kitűnő ízléssel és érzékkel valósította meg az épületek és a múzeumok fejlesztését. A fegyverkiállítás izgalmas és esztétikus is.
Az alagsor 12 termében rendezték be a boszorkánymúzeumot (Hexenmuseum), amely nem holmi mesekiállítás, Süsüvel és a sárkányfűárussal, hanem abba a korba repít vissza minket, amikor valóban léteztek boszorkányok. Legalábbis a hivatalos álláspont szerint.
Az itteni tárlatnak az adja az apropóját, hogy a környék a középkor végének a legsötétebb bugyra volt. Hatalmas tabló mutatja be, hogy mely évben, melyik faluban hány férfit és hány nőt végeztek ki. Leghírhedtebbé az 1673-75 között lefolytatott feldbachi boszorkányper vált, amelynek ítélete nyomán 95 embert küldtek máglyára, lényegében egy jégeső miatt hibáztatva őket. A történelmi áttekintés mellett, a múzeum akkurátusan bemutatja az akkkoriban törvényesnek számító kínzóeszközöket és kivégzési módokat is.
Én 30 éves koromig nem voltam tisztában a kerékbetörés eljárásának részletes protokolljával. Sőt, igazából az alapokkal sem. Azóta sajnos ebben is járatos lettem, de hadd ne ecseteljem a metodikát. Aki kíváncsi, az nézzen meg erről egy tutorial videót az interneten.
Egyébként hazánk sem volt sokkal megengedőbb a rontást hozó személyek tekintetében. Könyves Kálmán 1100 körüli passzusa, miszerint "boszorkányok nincsenek" simán csak egy félrefordítás. Törvénye valójában csak a magyar pogány hagyományokban leledző strigákat helyezi az árnyákvilág archívumába, viszont a keresztény értelmezés szerinti boszorkányokat, a maleficákat nagyon is létező és irtandó frakcióként határozza meg. Az utolsó magyarországi boszorkányölés kétes címével Nagybánya büszkéledhet, ahol 1762-ben Deák Mihályné Berkesz Sára fejét választotta le a pallos, mert kigyulladt egy ház a városban.
De mielőtt szörnyülködni kezdenénk a múlt barbárságán, jusson eszünkbe az, hogy a koncepciós perek a mai napig divatban vannak - olykor halálos ítéletekkel. Egyes jogi egyetemeken, avagy azok államilag kistafírozott kollégiumaiban talán még fel is lehet venni a "koholt vádak" szakirányt.
Kellemesebb vizekre evezünk a vármúzeum helységeiben. Az 1600-as évek elején megfaragott Lovagterem (Rittersaal) az intarziás ajtóival és kazettás mennyezetével hódít, a barokk Fehér terem (Weisser Saal) pedig a sterilitásba beleburjánzó cizellációval.
A fellegvárat magunk mödött hagyva egy elképesztő természeti élmény vár ránk. Az alsóvár egyik teraszán - a várlejtők szőlőivel övezve - ragadozómadár bemutatót kínálnak (persze nem minden percben, tehát figyelemmel kell lenni a meghirdetett kezdési időpontokra).
A légiparádét két fiatal prezentálja, akik nyilvánvalóan bensőséges viszonyt ápolnak tollas védenceikkel. A lány már hozza is az első fellépőt.
Az aperitif után rögtön egy sztár következik, Mexikó címerállata, a Dél-Amerikában honos bóbitás karakara. A solymászfiú ekkorra már megtalálta a közönség legbátrabb kislányát, aki bájosan mosolyogva kínál a karján érkezőhelyet a rettenetes karmoknak. Madarunk számos gyönyörű kört repül le, egy méterre az orcánk előtt el-elsuhanva.
Ezután útjára eresztik a parlagi sast, valamint az USA címerállatát, a fehérfejű rétisast. Ők csak rövid ideig maradnak a társaságunkban. Pár tiszteletkör után szélsebesen felhúznak a felhőtlen égbe, hogy több km magasan, apró pöttyként keringjenek, és majd csak a bemutató legvégén térjenek vissza, irtózatos erővel lecsapva az animátorok által mozgatott, gyanútlan műmormotára.
Következő vendégünk a nem túl szép, ám annál közvetlenebb pulykakeselyű, aki azzal mulattatja magát, hogy még az előle elhajoló turistákat is megsuhintja a szárnyával vagy a lábával.
Időközben kiszabadul a vállalkozás reklámarca, a kondorkeselyű, akit éppen önmaga plakátja felett sikerült lencsevégre kapnom.
A kíméletlenül tűző napon kezdünk mi is Ikaroszként a molekuláinkra olvadni. Egy római cirkuszi játék közönségének érezzük magunkat, mert a porond soha nem tűnik kifogyni az újabb és újabb produkciókból. Különböző sólymok, karvalyok sorakoznak egymás után, sőt még egy bagoly is feltűnik.
A saját végünket rohamosabb tempóban érezzük közeledni mint a műsorét. A hőségben hol tevekaravánokat, hol sörcsapokat látok lázálmaimban, holott közben a legfantasztikusabb bemutatóra kellene koncentrálnom.
Gyanúm szerint a sasok bojkottálták a szervezők által is - szó szerint - hőn áhított befejezést, ugyanis tojtak visszatérni az égből. Időnként egészen alászálltak, pajkosan rákacsintottak a karjaikat egyre lankadtabban lóbáló solymászaikra, majd usgyi, újra fel. Azután megesett a szívük a teremtés lent darvadozó koronáin, és landolásukat egy végső tapssal honorálhattuk.
Lefelé menet kipróbáljuk a remek siklót, amely pont az átellenes oldalon visz le, mint a gyalogos feljáró, amelyen feljöttünk.
Kellemes erdőben sétálunk vissza az autóhoz, végig a nyugati sziklafalak tövében. Az alábbi képen látható meredélyeken még tág tere nyílik a legvadabb viaferráták kiépítésének, de ez a jövő zenéje (karabinercsattogásra és fájdalmas nyögésekre hangszerelve).
Tabor faluerőd
A következő célpont Feldbach városkája, ahol egy történelmi és építészeti kuriózumot tekintünk meg, egy erődített falut.
Az ilyen jellegű építmények ritkák Európában. Egyfajta köztes állapotot jelentenek az úrbéri rendszerű kelet (ahol az úr várban lakott, a jobbágyok meg a földjükön) és a polgárosodó nyugat között (ahol az urak várai mellett megjelentek az erőddé épült városok is). Kelet és nyugat közt félúton, ahol a polgárok és a szabad gazdálkodók kisebb településeken éltek, a falvaikat erődítették. Ők Csehországtól kezdve, Stájerországon át Szlovéniáig a török tabor szót használták, amely már a honfoglalás előtt bekerült a magyar szókészletbe, és eleink tovább exportálták nyugat felé.
Az épületcsoport a templomot öleli körbe. A szorosan összeépített házaknak kifelé nincsen díszes homlokzata, mert onnan várták a támadást. Befelé sincs, hiszen azt meg ki látja? Legfeljebb a hasonló elveket valló szomszéd. Van viszont összekötö folyosó a porták között, hogy egy támadás esetén lehessen futkosni szükség szerint.
Az alábbi metszeten jól látszik, hogy az 1400-as években épült falu miként festett az azt követő 200 évben.
foto: austria-forum.org
A Tabor közepén álló Leopold-templom tonya 1945-ben megsemmisült, ám a helyi közösség nem csak hogy nem óhajtott lemondani a harangozásról, de egyenesen egy formabontó kultúrmisszióvá tette a torony újjáépítését. Az 1961-64 között emelt 72 m magas mű sokszínűsége pontosan ezt is jelképezi: a közösség sokszínűségét! Nem is értem, hogy az építészeti stílusok lexikonában miért nem szerepel a hippikor, mint önálló irányzat.
A Tabor múzeuma szintén a lenyűgöző sokféleség jegyében tündököl. A történelem, a néprajz, a kézművesség és a természetrajz számtalan részterületét vonultatja fel, 41 helyiségen keresztül.
Ezt követően átlavírozunk a város déli külterületére, Mühldorf felé.
Posch Nosztalgiavilág
A virágok szeretete - a jelek szerint - általánosságban is romantikus és nosztalgikus lelkialkatot eredményez; Johann Posch dísznövénykertész esetében mindenképpen. A jeles férfiú 35 évvel ezelőtt hozta létre kertészeti áruházának egyes csarnokaiban ezt az egyedülálló gyűjteményt.
A 3000 plüssmaci és baba nem csak a veterán autók körüli polcokról figyel, hanem a járművek utasterében is ők bandáznak. Elsőre meghökkentő a látvány, de azonnal megszerethető.
Minden oldtimerhez külön film tekinthető meg, korabeli reklámokból, filmjelenetekből, híradókból. Egyszerűen muszáj mindet végignézni.
Külön részlegen láthatók a száz évnél idősebb kocsik; többek közt a Ford kezdeti modelljeinek katalógusszintű sorozata.
A műszaki osztály már-már felfoghatatlanul sokszínű:
- ősi alapkészségek (kezdeti elektromotorok, vegyészeti lelemények)
- úttörő találmányok (az első rádió, első kamera, a Morze-távíró)
- ódivatú kerékpárok
- fülpiszkálóból és gemkapocsból készített elektromotorok, rengeteg változatban
- miniatűr gőzgépek
- és még millió műszaki eszköz, amely egy átlagos retro múzeumben is fellehető.
A világ híres várainak papírmakettjei nagyon aranyosak, és egyben mulattatóak is; egy részük láthatóan emlékezetből készült, például a magyar parlament (mint vár!) egészen el van rugaszkodva valóságtól, de mégis felismerhető.
A "csetreszbolt" kavalkádja már a szellemi befogadóképességünk határait feszegeti.
Úgyhogy kivonulunk levegőzni a tetőn büszkélkedő AN-2 repülőgéphez, amely 1997-ben világ körüli utat tett. Csodás öröm a gyerekeknek, hogy a pilótaülésekbe beülve mindent pisztergálhatnak. Én sem mentem fel magam az óvodás kalandok alól; fel-le nyitogatom a máig repülő típus 75 évvel ezelőtt tervezett ablakait, ráncigálom a botkormányt, kapcsolgatok, nyomogatok, kallantyúzok, reteszelek amit csak érek. Azt hiszem most dolgozom ki magamból a vadmadarak forró katlanában eltöltött kényszerű mozdulatlanságot.
Kornberg
A várhoz épp csak felugrunk, mert bár építészetileg igen vadregényes, és múzeumot is kínál, de végsősoron egy szálloda.
Viszont az alatta található - az uradalom irányítására merő kőből épített - 500 éves irodaház kifejezetten érdekes állandó és időszaki kiállításokkal kecsegtet minket
Az állandó tárlat frenetikus. Várakat és kastélyokat mutat be a világ minden tájáról, és a kidolgozottsága lenyűgöző.
A Potala palotára egyből ráismertem, de jaj, milyen arénák ezek, ahol lakások vannak körben, és a közepén nem 22 jól fizetett fiatalember nyújtja nemzetközi csúcsteljesítményét? Nos, lehet hogy azt nyújták, de nem a fociban. Ezek ugyanis a fából és vályogból épített Tulou-k Fujian tartományban, valahol Hong Kongtól északra de Tajvantól nyugatra. Az 1100-as évektől kezdve épültek, és ma is lakják őket.
Éjszakai módban talán még varázslatosabb mindez.
A tárlat naponta 96-szor fordul meg a Föld körül, vagyis negyedóránként váltakozik a nappal és az éjszaka. Az okos elektronikának köszönhetően az épületeket egyaránt szemlélhetjük nappali fényben, szürkületben, éjszaka és hajnalban is.
Az időszaki kiállítás is az építészetről szól - LEGO-ból. Vannak híres épületek, fantáziaszülte városok, de az egyik legjópofább a komplett IKEA áruház.
Edelsbach, Hídépítő múzeum
A kiállítás Renate Theißl asszony birtokán található, a néhány utcát számláló falucska szélén, amely egyben a közepe is.
Renate a hidak megszállottja. Házának minden szegletét az általa épített remekművek sokasága borítja el a legváltozatosabb kivitelben. Egyes példányoknál a teljes élethűség volt a vezérlő elve, míg másoknál a bizarr anyaghasználat avagy építési mód.
A kissé férfias megjelenésű hölgy végtelen kedvességgel kalauzol végig minket jószágai során. Amikor észleli, hogy milyen áhítattal tekintünk a boltív alá aggatott, tojáshéj törékenységűnek tűnő, cirka nyolc méter hosszú, filigrán hídmakettre, - enyhe rémületünkre - azonnal odapattan, lazán felnyúl, és lekapja nekünk, hogy megtapogathassuk.
A tagadhatatlan professzionalizmust furcsaságok sora színesíti. Kezdve azokkal a piros-fehér modellhajókkal, amelyek a fenti képen is láthatók, és kábé 200 db van belőlük, néha a leglehetetlenebb helyekre gyömöszölve. Nyilván nem volt szíve otthagyni őket valahol, de vajon hol?
Azután ott van a rejtélyes eredetű, de semmiképpen sem amatőr ásványkiállítás. Az itt-ott felbukkanó középkori ablakokra és ajtókra találtunk végül magyarázatot. Kiviláglott, hogy a vendéglátónk a műanyag-nyílászáró gyártásban is érdekelt, és az új beépítések során időnkánt ráhagyják a többszáz éves régit.
Az épületből a napvilágra térve Csabi fiam megteszi azt, amit érkezéskor nem; szétnéz a környező mezőn. Nyilván már a bent látottak is lenyűgözték, de most a teljes lehidalást látok az arcán. "Ez a néni nem csak építi a hidakat, hanem gyűjti is!" - kiált fel. És tényleg. A kertben több, alig párszáz tonnás valódi híd díszeleg.
fotó: Leopold Kleedorfer
Hatalmas tisztelettel tekintünk Renate Theißl asszonyra, és ezzel véget is ér a nap.
Itt jártunk:
Linkek:
Ragadozómadár bemutató (Greifvogelwarte)
